...

We're not gonna take it

előző rész
következő rész

Ennek a képregénynek egyik kockája sem történt meg (de még megtörténhet), viszont tényleg van egy nagymutterom, akinek a kedvenc száma a homokóra, és tizenhét éves wannabe koromban anyám tényleg megjelent az egyik koncertemen élénk színű kockás kosztümben, és hozott magával egy tálca süteményt. Ez most vicces, de azért akkor minden fantáziámat felülmúló mértékben volt égő.
__________________________________________Kezeket a magasba!
Mint saját magam tributebandája, jogomnak érzem, hogy sokkal szarabbul játsszak el mindent, mint tíz évvel ezelőtt, mert ugye az eredetinek úgysem lehet a nyomába érni.

Másrészről meglepő, hogy átlagos képességű emberek is mennyire elfogadható szinten tudnak zenélni, ha a tudás hiányát gesztikulációval, és mimikával pótolják. Egy stúdiólemeznél a szarból is lehet homokvár, élőben viszont tiszta erőből úgy kell csinálni, mintha minden apró nesz tudatos és jól előkészített koncepció szerint lenne hallható. Ennyi elég is az embereknek.

Borsos "James" Józsi, aki egyébként bakter, és akit már láthattunk a képernyőn valami tehetségtelenségkutató műsorba, amint a legelején kiszórják, és kifelé jövet, amikor elmondhatod, ami benned maradt, ő ehelyett tovább énekelte amit odabent félbehagyattak vele, szóval Józsi egyik szerzeménye szerint így néz ki a dolog:

Ne aggódj, ha nem úgy szól a gitár, ahogy te akarod!
Azok akik hallgatják, nem tudják, hogy nem úgy szól.

Csak bátran, csak bátran pengesd a húrokat!
Nánánánáná-nánánánáná-nánánánánánánná! Hú!

Ne aggódj, ha nem úgy szól a dob, ahogy te akarod!
Azok akik hallgatják, nem tudják, hogy nem úgy szól.

Csak bátran, csak bátran verd a bőröket!
Nánánánáná-nánánánáná-nánánánánánánná! Hú!

Asszem még voltak versszakok, de már nem emlékszem rájuk, mert az meg még tíz évnél is sokkal régebben volt.