...

Kalandra fel!

előző rész
következő rész

A hosszúhétvége alatt vonattal több mint 300, autóval több mint 1640, gyalog pedig csak a Jóisten tudja, hogy mennyit tettem meg kilométerben, de az biztos, hogy soknak tűnt.
___________________________________________________Grüszgott!
Kisködmön egy szegedi srác. Nem túl sűrűn találkozom vele, de azért ahhoz elég sűrűn, hogy elmenjek vele az olasz - osztrák határhoz az első világháborús csatamezőkre kirándulni.

Még az autóban jutott eszembe, hogy eddig nem értettem, hogy miért mondják, hogy nálunk nincs hegy (nem járok síelni, bocs). Miért, a Gellérthegy az nem hegy? Hát nem.

Mikor felfelé mentünk a hegyre, azt hittem ott pusztulunk. Egy szál sörösdobozzal a szerpentin ösvényen félmeztelenül litereket izzadtunk.

Mikor este leültem a budira, és kitártam az ajtót, ez a látvány fogadott:

A legelején tudtam, hogy ezt felesleges is lesz megpróbálni elmagyarázni annak, aki még nem járt ott.

Nem volt közmű. Egyáltalán. Csak baszomnagy hegycsúcsok. Nem vagyok hozzászokva, lehet csak ezért tudtam hosszabban elnézni, mint a tévét. Vagy mert nem volt benne reklám.

Bocs emberek, de mióta újra itthon vagyok, néha az az érzésem, hogy visszajöttem a gyökerek közé. Betegek vagytok, meg én is kicsit.

Gyógyuljatok meg, menjetek szabadságra, meg költözzetek vidékre, és legfőképpen próbáljátok nem abban mérni az emberi nagyszerűséget, hogy ki mennyit fogyaszt!

A túrámról még jónéhány epizód fog szólni, amit a visszafelé megtett tíz órás út alatt találtam ki, miközben Ködmi vezetett.