...

Tutti frutti

előző rész
következő rész

Persze ez is megtörtént. De persze nem így. Mindenesetre röhögés közben rágót elveszteni elég könnyű.
______________________________________________chewing gum
Meg az összes többi...

Én mondjuk elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem olyanra, amikor még nem is nagyon lehetett kapni mondjuk a trafikokban mást, csak golyórágót, meg esetleg Donaldot. Aztán voltak ezek a különböző laprágók ötösével csomagolva, úgymint: juicy fruit - sárga csomag, édes, percek múlva ízetlen cucc; spearmint - fehér csomag, mentolos; peppermint - zöld csomag szintén mentolos. Nagyjából ennyi. Aztán persze később kezdett beindulni a maszek biznisz, a panelházak földszintjén megnyíltak a Bécsből édességet meg játékot csempésző kisboltok, és rajtuk keresztül elterjedt egy csomó más fajta rágógumi. Nálunk ez már az általános suli elejétől úgy került feldolgozásra, hogy az összes gyerek gyűjtötte a rágóspapírt. De persze ez a dolog nem állt meg a békés gyűjtögetésnél, ki volt köré találva egy játék, aminek folyamán el lehetett nyerni egymástól a szajrét. Mindenki benne volt, mindenki a ritkaságokra hajtott, és kompletten meg volt a napi árfolyama minden darabnak Donald külsőben mérve. Komoly verekedések, életre szóló összeveszések voltak a rágóspapírok miatt. Mondjuk az én osztályom amúgy is ilyen futottak még csapat volt, a tízperces szünetekben a fél társaság a terem hátsó részében tömegverekedést játszott.

Maga a játék a következőképpen folyt:
Miután megállapodtál valakivel, hogy most rágósozni fogtok, meg kellett beszélni az árfolyamokat, majd pedig feldobni valamit tétnek, aminek ő az ellenértékét szintén be kellett hogy rakja. A papírokat kisimítva tárolta mindenki ilyen zsebkendőtartó szarságban. A papírfecniket egymás tetejére kellett polcolni középre, majd ezt követően a klasszikus távolkeleti játék, a kő-papír-olló következett, de nem beszámolással, hanem az ütemes "dzsinn-dzsánn-dzsu!" rigmus kántálása által kísérve, emiatt a rágósozást, egyesek dzsinn-dzsánn-dzsuzásnak is nevezték. De ettől még az egész suli tudta, miről van szó, még a tanárok is, akik egyébként tiszta erőből megpróbálták kiirtani a játékot. A "dzsinndzsánndzsu" után a győztes zárt tenyérrel a paklira csaphatott, és azokat a papírokat, amik a csapás hatására megfordultak, máris a nyereményének tekinthette, a csapkodást pedig addig folytathatta, amíg legalább egy papír átfordult.

Durvább volt mint bármilyen szerencsejáték, amit el tudok képzelni.