Kintről a telihold elég erősen világította be a kis termet ahhoz, hogy Tadeuszéknak ne kelljen felkapcsolniuk a villanyt. Jó ideje szobroztak már itt szótlanul a földön üldögélve. Tadeusz egyből felismerte a helyiséget, amint megérkeztek, ez volt az osztályterem, ahová fuvola órákra járt gyerekkorában. Az apja íratta be, mondván valamilyen hangszeren meg kell tanulnia játszani a fiúnak, biztos, hogy egy idő után előtör belőle rejtett tehetsége. Nem tört.
- Szóval… most itt fogunk rostokolni, amíg apád meg nem jelenik? – a csendet Halál törte meg, aki eddig némán iszogatott egy igazán rossz, mondhatni szar minőségű kannás bort – Egészen biztos vagy benne, hogy itt kell lennünk?
- Egyáltalán nem… - Tadeusz elmerengve válaszolt – Nem is tudom… A lelkem azt súgja, hogy itt van a helyünk…
- Milyen emlékeid fűződnek ehhez a helyhez? Mi kapcsolja össze az édesapáddal?
Ezt most Hal kérdezte Tadeusztól.
- Tudjátok az apám mindig is azt szerette volna, ha olyan nagy művész, ha olyan nagy ember válik belőlem is, mint amilyen ő lett. Komolyan mindent kipróbáltatott velem, azt remélte, hogy egyszer valamiben én is olyan sikeres leszek, mint ő. Olyan hat vagy hét éves lehettem, mikor a kezembe nyomott egy régi fuvolát, azt mondta még a dédapámé volt, és elhozott ide, a város legjobb fuvolatanárához.
Tadeusz a Holdat bámulva elmosolyodott. Mindig megmosolyogtatták apja hiábavaló próbálkozásainak emlékei.
- A tanár persze iszonyatosan boldog volt, hogy a nagy Drót Ferenc Vilmos fiacskáját veheti a szárnyai alá! Égett benne a bizonyítási vágy, meg akarta mutatni az apámnak, hogy tényleg ő a legjobb és ő aztán elő tudja belőlem csalogatni a rejtőzködő fuvolazsenit! Szerencsétlen… Sajnáltam is egy kicsit, hogy nem jutott velem semmire. Sokszor vörös fejjel, haját tépve üvöltött velem, mikor századszorra sem sikerült eltalálnom a megfelelő hangot. Én meg csak csöndben, mosolyogva mondtam: „Ne haragudjon, Attila bácsi, megpróbálom újra!”
- Előfordul az ilyesmi, az alma néha messze esik a fájától. Nem szükségszerű, hogy ugyanolyan tehetség legyél, mint az ősöd. – Hal úgy érezte szükség van biztató szavaira, de Tadeusz ezt megcáfolta.
- Nem erről van szó. Valószínűleg, sőt, egészen biztosan remekül tudtam volna fuvolázni, titokban egyedül, olyan szépséges dallamokat csaltam ki a hangszerből, hogy én magam is könnyekig meghatódtam…
Tadeusz még mindig csak titokzatosan mosolygott, a többiek értetlenül figyelték.
- Értsétek meg, nem akartam olyan lenni, mint az apám. Nem is tudom… dacból, ifjúkori lázadásból, vagy talán valami rejtett, elfojtott haragból, de csak azért is elrontottam mindent. Azt akartam, hogy csalódjon bennem, hogy hagyjon már végre békén, lássa be, hogy én nem ő vagyok… hogy én én vagyok, saját akarattal… saját végzettel… Ezért mindent elrontottam…
- Furcsa… igazán furcsa… de miért nem beszéltél inkább az apáddal, ahelyett, hogy folyton kellemetlen helyzetbe hoztad őt is, és valljuk be magadat is?
Tadeusz komor ábrázattal Halra nézett, szeméből ki lehetett olvasni, hogy semmi kedve már megint egy olyan valakivel vitatkozni, aki nem érti őt meg.
- Hal, az apámmal nem lehetett beszélni. Világos és határozott nézetei voltak a körülötte lévő világról, az életről és minden emberről. Tudta, hogy mit akar, tudta hogy mit akarnak tőle mások, és hogy ő mit vár el másoktól. Az elképzeléseitől soha nem tágított, főleg ha szavakkal próbálták őt meggyőzni. Egyszerűen képtelenség volt bebizonyítani neki, hogy valamiben nincs igaza. A végsőkig kitartott az elképzelései mellett, amíg a saját szemével meg nem bizonyosodott arról, hogy egy gondolata, egy elmélete nem stimmel, nem működik, addig senki nem volt őt képes elbizonytalanítani.
- De hát akkor, valójában azzal sem mentél semmire, hogy direkt elszúrtál mindent, nem tudtad őt kiábrándítani magadból, nem igaz?
- Igaz… igaz… Újra és újra próbálkozott, fuvola, zongora, festőszakkör, színjátszószakkör, balett, társastánc meg ki tudja még mennyi minden… Vett egy kamerát nekem a tizennegyedik születésnapomra, azt a feladatot kaptam, hogy egy év alatt csináljak egy filmet, szabadon választott témában, ő biztosítja hozzá a szükséges anyagiakat… két hét alatt szánt szándékkal tönkretettem a kamerát, de előtte felvettem és összevágtam egy olyan rövidfilmet, amivel aztán álnéven megnyertem egy kibaszott pénzes pályázatot… nem mentem el a nyereményemért…
- Ne haragudj Tadeusz, de szerintem egyáltalán nem a megfelelő módon viselkedtél. Ha tényleg ilyen tehetséges voltál, ha tényleg bármi bejöhetett volna, akkor… miért nem kezdtél valamit az életeddel? – Hal komolyan fennakadt Tadeusz értelmetlen tettein, nem értette, hogy pazarolhatja el valaki ilyen szinten a tehetségét.
- Nem volt hozzá kedvem. Ennyi. De tényleg, ha kiderül, hogy valamiben igazán jó vagyok, akkor csinálhattam volna azt egész életemben, elvárták volna tőlem, hogy szünet nélkül mindig tegyek le valamit az asztalra. Nekem ez nem kell, lusta vagyok én ehhez. Meg aztán, ha már kényszerből kell valamit csinálni, az már egyáltalán nem jó móka, akkor elveszíti a varázsát, bármekkora boldogsággal is töltött el azelőtt.
- De hát…
- Ne is menjünk ebbe bele jobban! Kérlek, Hal úr, már sokszor, sok emberrel kellett erről magyarázkodnom, persze senki nem értett meg soha. Én se értem igazán magamat, de tudom, hogy így kellett lennie!
- Nem is különbözöl annyira apádtól.
Mondta Hal szárazon. Tadeusz elgondolkozott ezen egy pillanatra. Tudta, érezte a lelke legmélyén, hogy a Halnak igaza van, ugyanúgy kitalál magának valami baromságot, egy „elvet”, amitől aztán mindenki el akarja tántorítani, de ő egyre inkább, csak azért is belelovalja magát, és még el is hiszi magának, hogy helyesen cselekszik. Ugyanolyan, mint az apja.
- Nagyszerű… de honnan a faszomból veszed, hogy az apád pont ide jön? – tudakolta kissé ingerülten Halál. Unatkozott is, meg be is volt már állva rendesen, kezdett előtörni belőle az agresszió.
- Az az igazság, hogy nem is feltétlenül az apámat várjuk…
- Na ez meg mit jelentsen? Feltétlenül az apádat várjuk! Meg kell őt találnunk!
- Tudom, tudom… de azt hiszem most valami más… valami más fog történni…
- Ne basszad már fel teljesen a nem létező idegeimet, légy szíves! Tisztelem az apádat, ezért segítek neki és neked, hogy elrendeződjenek a dolgok, ezért ezer örömmel elbaszom az időmet. De hogy valami más, számodra is tisztázatlan dolog miatt szopjam a faszt egy sötét kis lukban… ezt már nem veszi be a gyomrom…
Tadeusz nem figyelt Halál goromba szavaira. Ezerrel kattogott az agya. Próbálta felidézni magában, hogy miért is lehet fontos számára még ez a hely. Mivel hozható összefüggésbe ez a terem az apján kívül. Vadul kutatott az emlékei között. Hal észrevette ezt, gyorsan témát váltott, hogy elterelje egy kicsit Halál figyelmét.
- Barátom, te nem találod kissé furcsának Beck mester történetét, azt hogy létezik valamiféle Túlvilág ellenes csoport?
- Ezerszer megmondtam már neked, hogy ne hívd őt Beck mesternek! Egyáltalán nem mester az, csak egy seggfej! Gyűlölöm azt az arrogáns, nagyképű férget! Aktakúrogató zombikat csinál szerencsétlen halottakból, egy baszott zombi-rabszolga sereg! Aztán még így is képesek mindent elbaszni! Nem tudom, hogy miben sántikál, meg mi ez az egész baromság, de abban egészen biztos vagyok, hogy jobb ha előbb találjuk meg Drót Ferenc Vilmost, mint ő.
- Igen, én is így látom a helyzetet, nekem sem tetszik ez az egész. Bár be kell valljam, nekem nincs igazán bajom a személyével. Neked is be kell látnod, hogy ez idáig hiba nélkül, precízen végezte a munkáját. Szigorúan, de igazságosan irányít.
- Igazságosan? Ha! Röhögnöm kell! Azoknak a nyomorultaknak egész haláluk során ott kell senyvedniük a gennyes Hivatalban, esélyük nincs arra, hogy visszakerüljenek az életbe, vagy ne adj’ Főnök angyalok lehessenek!
Halál ingerülten rázta a fejét, kihajította az ablakon az üres boros flakont és egy másikat húzott elő a levegőből, mint valami mérges, részeg bűvész.
- Nem is értem, hogy bízhat a Főnök ebben a rohadékban! Ha én…
- Zsolti!
Minden szem Tadeuszra szegeződött, aki merev, kétségbe esett tekintettel bámult maga elé. Akármi is jutott hirtelen eszébe, rettentően elborzasztotta.
- Mi van? – kérdezte Halál, aki látva Tadeusz a szokásos holt fehérnél is holtabban fehér ábrázatát, maga is egy kicsit megilletődött. Persze nem ijedt meg, a Halál nem fél semmitől. (Halál legalábbis ezzel szokta magát nyugtatni, ha netán megijedne.)
- Emlékeztek az Ítélőszékre? A bíró felsorolta a bűneimet. Tudjátok, volt egy srác, akivel elhitettem, hogy rákos… aztán tönkre ment az élete… és ő is öngyilkos lett… nos… Azzal a sráccal, a Zsoltival, együtt jártam ide fuvolázni.
- Bizony, bizony, együtt szoptuk a véres brét Accsi bácsinál!
A sötét sarokból egy ember mászott elő. Vagyis valószínűleg ember lehetett valaha. Most úgy nézett ki, mint Batman ősi ellensége, a Kétarcú, csak neki az egész teste olyan ocsmány, fekélyes, eldeformálódott húscafat volt, mint annak arcának fél oldala.
- Zs… Zsolti? Te… Te vagy az? – kérdezte a félelemtől és az undortól remegve Tadeusz.
- Nem baszd meg Tom Selleck! Persze, hogy én vagyok, a jó öreg Zs-man!
- Pedig egy picit hasonlít Tom Selleckre, ha innen jobbról…
- KUSS LEGYEN!!! – ordított rá a széttrancsírozott testű szörnyeteg Halálra. Halál igencsak meglepődött, nem sűrűn fordul elő, hogy ordibálnak vele.
- Mit… mit akarsz tőlem?
- Hogy mit akar Zs-man? Hogy mit?! Hát bosszút! – mondta a csúfság gennyedző, rothadó száját nyalogatva.