Említettem már? Több dolgot is akartam mondjuk. De hogy például két életem van. Ugye létezem egy Pronyónak nevezett dimenzióban, mely az én büdöske kis szülővároskámat takarja és egy másikon, amit csak úgy szokás emlegetni: a Rák, itt tanulok.

Ne is kérdezd, csupa okos dolgot, amitől én is. Persze okosabb. Ahogy az a nagy könyvekben, meg minden. Aham. Az iskoláról most nem igazán akarok beszélni, nem is nagyon szeretek. Egyszer talán. Sokkal nagyobb humorforrás (bár mi tagadás az egyetemem is egy poén, na? na? Na hol a pont?) az albérlet, melyben hivatalosan egyedül tengetem mindennapjaimat. Tehát hivatalosan, mert történt egyszer még a kezdetek kezdetén, hogy összehozott a sors (kis szójátékkal talán sörs, sör őrs, hehe, tudom, nem a vicc, hanem rejtett igazságtartalom, ezt tartsátok szem előtt) két hozzám sokban hasonló, ám még több dologban különböző fiatalemberrel.

Először is én kis templomomról szeretnék szólni, ahová szívem szerint minden megfáradt utazó betehetné a lábát, amely szállást biztosítana az elesetteknek, és menedéket nyújtana a rászorulóknak. Ámde eme nemes ügyekben fojtatott tevékenységemet nem nézi jó szemmel minden gonoszak leggonoszabbika, minden átkok ismerője, a sötét lelkű boszorkány, kinek neve: Főbérlő Néni. Remélem mindenkiben kellő borzongás és félelem lett úrrá ebben a pillanatban. Szó fennakad, lehelet megszegik.

Főbérlő Néni. Minden nyomorúságom és bajom forrása. Egyesek szemében ő a szó legszorosabb értelmében vett rossz megtestesítője. És nincsenek távol az igazságtól. Tőle indul ki és hozzá vezethető vissza minden, mi utóbbi pár évemet beárnyékolta. Beköltözésem első napjától kezdve éreztem. Napokig reszkettem egyedül egyetlen szobám homályos sarkában kuporogva, számomra máig érhetetlen szavakat motyogva magam elé. De szép lassan erőt vettem rettegésemen és hunyorogva, bizonytalan mozdulatokkal, elcsukló hangon sört koldulva kimerészkedtem a fényre. Bátorságom szép lassan olyan méreteket öltött, hogy elhatároztam, én biz’ megosztom másokkal mi nekem jutott…

Mi nekem jutott. Na ja. Akkor vegyük szemügyre a patkánylukamat reálisan. Belépsz, pöttöm előszoba, három ember aztán vége, meg hogy a hűtőszekrény is itt, miért is ne. Jobbról a vecó, balról a kecó. Kecó, vagyis az egyetlen szoba, amire viszont nem is lehet igazán panaszom, mert mi tagadás igen tágas, kétszemélyes kihúzható, három bazi szekrény, íróasztal, komód tv-vel! és még így is elég nagy a hely a földön. Ez későbbre elraktározandó, a földemnek, az én földemnek még igen nagy jelentősége lesz a későbbiekben. Innen nyílik a konyhácskám, két fős, és ebből a nagy lófasszal elválasztva a fürdőszoba. Magyarul zuhany, mosdókagyló. This is my church!

Az már az elején el lett a pofámba mondva, hogy itt buli az ésszel, nem kocsma, meg öregek is, és valaki dolgozni is jár és nem csak bassza a napot egész nap, mint az egyetemisták. Hát hogyne főnök! Hiba egy szál se! Na ki tippel arra, hogy azért legalább egy csikk hiba lesz? Na ki? Rendben. Talált. Süllyed a hajó, kapitány! A patkányok már elmentek, jöhetnek a nők és a gyerekek, vagy ön szeretne előbb lelépni. Aham.

Az olyan ember, mint én, a szinte gyermeki lelkületű szent, mit tesz egy ilyen helyzetben? Távol a múlt megbéklyózó valóságától, a szülők figyelő tekintetétől, Afrikától… hát elkezdi azt az életet, amit ha nem is túl sokáig, de nagybetűsnek és fenntarthatónak vél. Nyakló nélkül vedel. A lexikonban két címszónál találod meg a portrémat: duhajkodás és lumpolás. Nézz csak utána. Ez is én vagyok, meg a láz negyvenkét fok után.

Maradjunk meg inkább a kezdeteknél. Mint már mondottam volt, színre lépett két fura figura. Vegyük csak szépen sorba. Sörbe. Hehe.

Eleinte, mivel kis falucskámban! (komolyan falu, most az egyszer nem viccelek) nem ismertem senkit és nem is volt nagyon humorom összebarátkozni senkivel se, úgy használtam ki hirtelen adódott szabadságomat, ahogy az minden rendes, normális, épeszű értelmiségi ifjútól elvárható. Egy hétre bevásároltam magamnak 15-20 sört és 3-4 üveg bort, amit rendszeresen második napra bedörgöltem, akkor meg már nem nagyon maradt pénzem, úgyhogy a maradék három napon csak úgy tessék-lássék elsörözgettem. Viszont és én kérek elnézést, nagyon hamar, hamarabb, mint kellett volna, kiderült, hogy van ennek a gyönyörűség- szívem csücske lepratelepnek egy kapós kis kocsmácskája, nem mellékesen 2 percre a templomomtól. Mit van mit tenni. Elmegy az ember fia, megnézi magának az arcokat. Semmi extra. Iszol magadban, néhánnyal összeülsz, akiket ismersz a gólyatáborból, értelmetlen, semmitmondó, fárasztó beszélgetések. Ennyit tudsz? Na nee máár!

Egyszer berúgtam itt. Nem olyan nagyon, de a lelkesedés már megelőzte az agyamat. Srác a csocsónál, láttam már párszor szaktársam is, gólyatáborban is feltűnt, de inkább volt ellenszenves, mint sem olyan akivel csak úgy leállnék bratyizni. Na jó, te is be vagy már állítva, beszélgessünk kicsit. Jaaa… hogy szinte a szomszédom vagy? Van vízipipám, gyere fel egyet szippantani. Persze veszünk még sört is, aztán eldumálgatunk. Micsoda? Hogy nekünk vannak közös témáink. Húha, hogy te így ilyen ezoterikus, meg egy éjszakás ismeretség után megállapítjuk, összefonódnak a szálak. Persze semmit sem kell komolyan venni én ezt mondom, akkor és ott örültem, hogy azért vannak emberek, akik még képesek úgy komolyan gondolkodni és beszélni dolgokról, hogy közben nem röhögtetik ki magukat. Történet történetet, elmélet elméletet, életbölcsesség gurgulázó hörgést követett. Na ugorjunk csak el még egy kis szeszkóért a benzinkútra, öreg. Fizessük együtt a cuccot, nem tudom mennyi zsém van még, meg nem is érdekel, holnap majd csak lesz valahogy. No para. A többi meg már történelem.

Semmi extra. Mondtam már. Ez még csak a kezdet. Ezt még nem mondtam de most. Ne legyetek türelmetlenek, ha a Kutya egyszer belemelegszik, abba se hagyja a csaholást. Most egy picikét bemelegítettünk, vázoltam a tényálladékot, aztán legközelebb belecsapunk a lecsóba. Vau!