Itt van. Megérkezett. Nyakunkon a szép idő! Eddig a Napocska, mint az igaztalanul megvádolt rossz kisgyerek, mellbe font karral, durcás arccal hátat fordított nekünk, néha vetve csak ránk egy szúrós, megvető pillantást, de most, akár ha csak vicc lett volna az egész, színjáték, megfordult és boldogan kitárta felénk izzó napsugár karjait, hogy mindannyinkat keblére öleljen. Csodálatos. Ilyenkor az ember nem bír magával, hirtelen jött életerejével nem tud mit kezdeni, valamit tényleg kezdeni kell magunkkal, nehogy lemaradjunk, nehogy elszalasszuk a szépséget, a napillatot.

Ilyesmi gondolatok jártak tegnap a fejemben, amikor elindultam itthonról, hogy a rózsaszínes boldogságtól túlcsordult örömgiccs lét csöpögtető pufók felhők alatt, a gyermeteg Napocska mosolyával kísérve találkozzak a cimborákkal. Kiülni parkba, partra, sziklára, fákra és mennyei mannát (sör, bor, pálinka) szürcsölgetve megvitathassuk az élet nagy dolgait, szigorúan csak úgy, ha közben mindenki teli szájjal rityeg-rötyög.

Mesésen alakult a délután, a kellő alkoholmennyiség elfogyasztása és a meleg áldásos hatása együttes erővel vett rá, hogy hős lovagoknak képzeljük magunkat, akik sárkányokkal harcolnak, hogy aztán kimentsék a tündér királylányt a toronyból. Magyarul, hogy fel tudjunk kelni, elmenni még sörért a boltba. Mesés, ha én mondom.

Ha már mese, egy ilyen napot meg kell koronázni, magunkat meg kell koronáztatni valami oltárian hülye, értelmetlen ötlettel. Fára mászó verseny. Mindenki a megfelelő fizikai adottságokkal rendelkezik ehhez egyébként is, aztán a koordinációs képességek is csak javultak a nap folyamán, ugyanúgy, ahogy a reflexek is. És ne feledkezzünk meg a verseny alapjául szolgáló fáról sem, aki körülbelül ugyanazzal a lelkesedéssel nézett szembe a mi rámászásunk tényével, mint egy csontsorvadásban szenvedő öregember, akit pillanatragasztóval erősítettek a padlóhoz, hogy álldogáljon egy kicsit. Tehát mondhatom, a körülmények áldozata lettem.

Gyorsabban ment a lefele, mint a fölfele út, mi tagadás kihasználtam a gravitáció nyújtotta lehetőségeket. A legfelső ág hangos reccsenéssel szakadt darabokra alattam, hogy aztán zuhanásommal az utamba kerülő többi ágától is megszabadítsam szóban forgó fánkat, aki már így is elég ramatyul nézett ki, de így kifejezetten kemoterápiás kezelés alatt álló beteg hatását keltette. Ahogy én is elég beteg hatást keltettem, ahogy a földön fetrengve levegő után kapkodva hörögtem, a fűbe kigurult szemeimet csak később szedték nekem össze a srácok, mert ők is nagyon meg voltak rémülve.

Mikor kicsit magamhoz tértem a sokkból, és már lélegezni is egész jól tudtam, persze ehhez egy cigire is szükségem volt, észre vettem valami furcsát. Először csak nedvességet éreztem az alkaromon, megnéztem és a saját véremmel találtam szembe magamat, ekkor jött a fájdalom. A könyökömön ordas nagy nyílt seb éktelenkedett és valami fehér izéke lifegett rajta, amit miért is ne, kisbiológusi kíváncsiságomtól vezérelve gyorsan lekaptam. Hogy a következő pillanatban ájultan essek össze.

Ma reggel a kórházban tértem magamhoz. Azt mondták, nincs komolyabb bajom, az ijedtségtől ájulhattam el, a kezemet pedig összevarrták. Nem is éreztem különösebben szarul magam, az agyamban volt egy kis másnapos forgalom, meg a könyököm sajgott egy kicsit. Aztán beugrott, mi van azzal a kis fehér izékével, amit kioperáltam magamból? Nos, kezdte az orvos, az egy csontdarab, de a különös az, hogy nem vették észre, hogy az a darabka bárhonnan is hiányozna belőlem. Hát annyi baj legyen, de azért megtarthatom, ugye, emlékbe, meg ilyenek, baró dolog egy csont. Persze vigyem csak el, és igazából lassan el is mehetek, nem kell engem bent tartani, szóval viszonlángos, vigyázzak a csontjaimra, a kutyáknak még kellhet.

Hazajöttem, felhívtam a srácokat, megröhögtük a tegnapi eseményeket, aztán bevetettem magam az ágyamba és elkezdtem vizsgálgatni az én kis szellemcsontomat. Már ekkor észrevettem, hogy elég érdekes alakja van, mint egy… mint egy kis emberke, aki magzatpózban, összekucorodva fekszik a tenyeremen, szinte hallottam, ahogy szuszog. Picit megborzongtam a gondolattól, hogy mit is tarthatok a kezemben. Félre raktam és elkezdtem folytatni egy írásomat, amit a napokban kezdtem el és mostanáig egész jól is haladtam vele. Világszenzáció, meg minden!

Az ezt követő történések hatására azonban abba kellett hagynom a munkámat és bele kellett kezdenem ebbe a leírásba, szerintem ti is látni fogjátok az okát és megértitek, mi késztetett rá, hogy megosszam veletek ezt a bizarr történetet.

Szóval teltmúlt az idő, én meg csak irogattam, közben valahol valaki, messze tőlem lepkéket ragasztott a testére, hogy bebábozódjon, és gyönyörűséggé változzon, de átalakulásából sajnos háromfejű disznó született, sajnálatos baleset, ha hinni lehet nekem. De lényeg a lényeg, egyszerre csak valami motoszkálásra lettem figyelmes, a polc felől jött, ahová a csontomat raktam. Kezdetben nem foglalkoztam vele, de ahogy a hang erősödött, kíváncsiságom is fokozódott, megnéztem hát mi lehet az. A borzalmat, melyet ekkor átéltem senkinek nem kívánom. Egyszerre fogott el a hányinger és a sírógörcs, vadul visszavetettem magamat az ágyba és nyüszítve másztam a szoba sarkáig, miközben a már fájdalmasan kikerekedett szememet képtelen voltam levenni a polcomról. Egy darabig némán, reszketve néztem a sarokból, aztán a félhomályban láttam, ahogy megmozdul.

Rohanni, menekülni akartam, de a pánik, a félelem megdermesztett, odafagytam a függönyhöz, amibe kapaszkodtam. A csont, akinek most már határozottan emberi formája volt, nyújtózott egyet, aztán kissé tanácstalanul körbe pillantott és várakozóan elkezdett dülöngélni, miközben valószínűleg engem figyelt.

Most sem tudom miért, talán a rettegés kényszerített, megszólaltam, valami határozatlan, elhaló hangon, mintha a halálos ágyamon mondanám ki az utolsó kívánságomat: mi vagy te? Megállt dülöngélésében, egy pillanatig, nem láthattam, de éreztem magamon szánakozó, megvető pillantását, amit tudatlanságomnak küldött. Hát mi az Isten retkes fasza lennék, kisgazdim, a csontod vagyok. Különös, kemény hangon beszélt, reszelősen, mintha egy radiátort fűrészelnének. Oh, hát igen, ez igaz, csak hümmögtem, nem igazán álltak össze mondatok, vagy akár épkézláb gondolatok a fejemben. Na nem kell itt az álbeszarás, ne csinálj úgy, mintha nem számítottál volna rám, lehet, hogy nem tudod, de biztos vagyok benne, hogy érzed, szükséged van rám. Itt leszek veled egy darabig, segíteni is fogok, nyugi, összeszedjük kicsit az elkúrt életedet, de most még pihennem kell, tudod fejlődésben lévő csontozat vagyok, szükségem van az alvásra, később beszélünk, de vigyázz, fenyegetően rázta felém csontcsonkját, ami valószínűleg a keze lehetett, ne szólj rólam senkinek, mert nagy szarba kerülsz kisgazdim!

Válaszra nyitottam számat, mikor apám benyitott a szobámba, a hogylétem felől érdeklődött, és mellesleg ki a faszommal beszélgetek, és mi a rákot keresek a sarokban ilyen elcseszett beszart tekintettel. A polcon a csont mozdulatlanul hevert, annak látszott, ami: egy csontdarabkának. Semmi gond, mondtam, teljesen jól vagyok, csak most ehhez van kedvem, és egyébként is pihenni szeretnék, és kérlek, távozz.
Pár órát feküdtem az ágyban, ment a tévé, de én egyre csak a polcra tekintgettem, vajon mikor tér újra magához, ha egyáltalán. De nem történt semmi, így hát erőt vettem magamon, és belekezdtem az írásba. Nem tudom, hogy álmodtam-e ezt az egészet, vagy valóban megtörtént, de ígérem, ha Csont úr ismét életre kel, arról értesíteni foglak benneteket. Most már tényleg abba hagyom, még parázok tőle kicsit, nem szertném, ha rajta kapna, emlékszem a szavaira: ne szólj rólam senkinek, mert nagy szarba kerülsz, kisgazdim!