Az utóbbi napok nagyjából ugyanúgy teltek, mint az eddigiek. Csont úr napozott, vagy főtt a saját levében, miközben, mintha a személyi edző-diktátorom lenne üvöltözött velem. Én meg csak írtam. És írtam, és írtam, és írtam… Mondjuk, egészen jól haladok, be kell vallanom rám fért ez a dolog, spártai szigor, csontkeményen vesszük magunkat, kisgazdim.

Azt hiszem tegnap történt, egészen elfáradtam, fájt a fejem, kezdetben csak taszigálták, aztán komoly összeütközésekbe keveredtek bennem a szavak, megkértem Csont uraságot, hadd pihenjek már egy kicsit. Belement a dologba, megérdemled, faszi, dumálhatunk egy keveset. Neked ez így… megfelel, kérdeztem tőle, tehát így kielégít téged ez az élet, bár még nem vagy a világon, úgy olyan régóta… de te ennyit szeretnél, hogy rabszolgahajcsár, meg napozgatni… Nézd, szövetszatír, ezért vagyok itt, nekem ezt kell tennem, de… közelebb hajolt hozzám, és cinkos kacsintással kísérve halkan azt mondta: nekem is vannak ám terveim. Oh, milyen tervek, ha nem vagyok túl indiszkrét… Hátradőlt, körbekémlelt, nem hallgat-e minket ki valaki, aztán sóhajtva kinyögte: büföde! Mármint hogy… tehát egy… mi a franc az a büföde? Már nem törődött azzal, hogy figyelhetnek minket, hogy meghallja valaki, amit mond, lelkesen fogott bele a magyarázatba, mint egy komisz kisgyerek, akit a legutóbbi csínytevésének briliáns részleteiről faggatnak, képzeld el, hogy mész hazafelé az esti ivászatodból, megvan? aztán eszedbe jut, hogy hohó! a kurva életbe, de ennék valamit, stimmt? de közben legszívesebben meg is innál még egy sört, meg hát kibaszott álmos is vagy, vágod az érzést, ugye? Igen, persze, eddig világos, bólogattam. Most jön képbe az én büfödém, bejössz, tök mindegy, hogy mennyire vagy hulla kész, eléd basznak egy hamburgert, hotdogot, sült krumplit, vagy, amit a kis faszod megkíván, leguríthatsz hozzá egy sört, esetleg egy fröccsöt, aztán szépen szundikálhatsz 2-3 órát, mindezt mondjuk nyolcszázért, vagy legyen ötszáz, a lényeg, hogy kibaszott olcsó. Aha, hát nem rossz, nem rossz… de neked ez, hogy éri meg, vagy… Na, most figyelj, egyrészt, ilyen még nem volt: kocsma, gyorsétterem, szálloda egyben, ez már eleve ugye. Aztán a pia természetesen vizezett, a kaját pedig… most ismét sunyin körbekémlelt… legyekből készítjük, olcsóbb beszerezni, mint bármi mást a piacról, gondoltad volna, még a szúnyognál is olcsóbb, és akármit meg lehet belőle csinálni, persze a kellő hozzáértéssel. Büszkén fonta keresztbe karját a mellkasán, és elismerésre várva nézett rám. Hú, nem mondom, valóban remek ötlet… eredeti… de a legyek, nem fog… Feltűnni? Nem. Nyugodj csak meg, kullancscsontocskám, megvannak az embereim, akik értenek ehhez. Az emberei. Az emberei? Milyen emberei lehetnek ennek, alig egy hete még az én testemben élt, az én részem volt, és amióta kint van, folyamatosan együtt töltöttük minden időnket, mi a lószaros úristenről beszél ez? Erre gondoltam, de csak ennyit fűztem hozzá: aha, és inkább folytattam az írást.

Éjjel megint rémálmom volt. Hárman utaztunk egy autóban, Janász, az egyik haverom, vezetett, én meg hátul ültem a tengerimalaccal, akin krokibőr csizma volt. Ő vadul forgatta a szemeit körbe-körbe, és közben arról kérdezett, hogy kész leszek-e időre, tudtam, hogy a regényemről beszél. Mondtam neki, gyorsan haladok, de ez a határidő akkor is irreális, így nem lehet normálisan, nyugodtan dolgozni. Erre sírva fakadt, tudtam, tudtam, nem lett volna szabad rád bízni, ez túl sok, túl nagy. Fogd be azt a kikúrt, ótvaros, csúnya pofádat, te evolúció szégyene, te! Ordította le a fejét váratlanul Janász, majd kész lesz időben, ne parázz már annyit, mert kivéreztetlek, hogy rohadnál szana. Hatalmas dörrenés, beleszaladtunk egy házba, a kocsi lángolt, alkatrészek repkedtek mindenfelé, egyedül én éltem túl a becsapódást, véresen, félholtan indultam el a semmibe. Nem kellett sokat bóklásznom, egy szivárvány szellem tűnt föl előttem, hívd fel a Macskát, nem hívtad régóta, tudod, mit jelent ez, hívd fel a macskát. Szavai összeolvadtak a füst gomolygásával és a közeledő szirénák visításával. Nem maradt már időm megkérdezni tőle, hogy mit akart mindezzel, felriadtam.

Gyorsan begépeltem hát ezeket a sorokat, Csont úr már alszik, én iszonyú fáradt vagyok, vasbetonba öntötték a testemet és szünet nélkül légkalapálnak valami kigyúrt, tréfáslelkű angyalok. Megpróbálok visszaaludni, remélem menni fog, pihennem kell. Ja és még valami, azt hiszem Csont úr, mintha nőtt volna valamicskét, bár lehet, hogy ezt már tényleg csak bemesélem magamnak. Na viszlát!