Most inkább semmit nem mondanék így elöljáróban. Csak tekerek egy cigit. Meggyújtom és az órámra nézek. Fél kettő. Ezek szerint már megint elkésett valahonnan. A baj csak az, hogy már nem emlékszik honnan. Az események nem feltétlenül követik egymást logikus, időrendi sorrendben. Lehet hogy tegnap késett el? Mindegy. Cigi elnyom, ablak becsuk, kabátot fel, lakásból ki. Bele a Nap rózsaszínen lehulló sugaraiba. Az ég arcán ejtett felhősebeket kondenzcsíkok varrják össze. Most veszi csak észre, hogy vér csöpög a kabátujjából. Akkor mégiscsak holnap van. Tegnap elvágta a kezét egy üvegszilánkkal. Vagy egy konyhakéssel.

Amikor felszállt a buszra, még nem sejtette, hogy az bolondokkal van tele. Utazott vagy fél órát, mire megértette, ez egy bolondjárat. Ellenőröknek álcázott ápolók, mint szorgos hangyák sürgölődtek a sok dilis között. Néha valakit véletlenszerűen kiválasztottak, akinek ki kellett állnia a busz elejébe és el kellett szépen mesélnie, mi is pontosan a problémája. Tudta hogy ő is sorra kerül. Eltöprengett hát, mit is mondjon, mi is az ő problémája.

A kocsmáros, kövér, félszemű, nyolc általánost is alig végzett özvegyember egy erdőben szaladt éppen. Persze hogy szaladt, hisz farkaséhes farkasok loholtak a nyomában. Erősen verejtékezett, nehezen mozgott páncéljában, a Végzet Shotgunjával a hátán. Fegyverét nem használhatta a farkasok ellen, őket csak ezüst pengéjű késével tudta volna megsebezni, amit sajnos otthon hagyott, teljesen elfelejtette, hogy a farkasokkal is számolnia kell útja során. Egyetlen pillanatra nem figyelt oda eléggé az akadályokkal teli terepen és máris hatalmasat esett egy lábába akadó gyökér miatt. Ez a pici kihagyás, ez a pár másodpercig tartó kis megállás is elég volt a farkasoknak, hogy beérjék és körülvegyék őt. Szemük vérben forgott, szájukból forró nyál csurgott a sötéten csillogó fűre. Koromfekete, csapzott bundájuk fenyegetően meredezett az ég felé, ocsmány, betegesen óriási testükkel idegőrlő lassúsággal haladtak egyre közelebb a rettegő kocsmároshoz. Nem tud mást tenni, gondolta, azért is a végsőkig küzdeni fog az életéért. Beleeresztett néhány lövést a puskájából a fenevadakba, a sörét irtózatos méretű húscafatokat tépett ki a bundájukból, de azon nyomban fel is gyógyultak, és folytatták halálos sétájukat áldozatuk felé. A kocsmáros tudta, hogy semmi esélye, de felpattant, elhatározta, hogy puszta kézzel áll ellen a bestiáknak. Már csak pár lépés választotta el őt a gyilkos agyaraktól, mikor egy vörös árny suhant el mellette, és vetette rá magát az egyik farkasra, és egy szemvillanás alatt darabokra szaggatta azt. A dögök rögvest rátámadtak, de nem bírtak vele. Olyan gyorsan történt az egész, a kocsmáros fel se fogta, és már a farkas tetemek között nézett farkasszemet egy gyönyörű rókaszerű lénnyel. Döbbenten meredt megmentőjére, aki amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt a szeme elől. Nem tudta mire vélni a dolgot, nem értette, miért mentette őt meg egy rókaszellem a gonosz farkasoktól. Csak azt érezte, hogy a meseszép róka, az ő szívébe is belemart.

Egy kalapos férfi ül az ágyam szélén, diktál. Én meg írok. Már hosszú órák óta csináljuk. Sajnos nem értem minden egyes szavát, olyan furán beszél, talán nem is a mi nyelvünkön. Nem tudom. Velőrózsák, vagy koporsók nyílnak az őszi réten? Boldog kis manók járják ősi táncukat az ujjaim között, néha lopva rám kacsintanak, aztán kuncognak és táncolnak tovább. Valami imafélét kell írnom, egy Muharaa-fehida nevű ősi istenséghez. Azt mondja ő az egyetlen, akihez egyáltalán érdemes imádkozni. A jók imái meghallgattatnak általa, a rosszaké pedig le vannak szarva. Hát igen. De én vajon jó vagyok? El kell töprengenem bűneimen.

Mondhatnám, hogy vérvörös volt a hajnalunk. De nem volt benne semmi vér és semmi vörös. Az a hajnal szerelemmel volt teli. Tisztább szerelmek szelleme szállt meg minket, mint a hó, ami még le sem esett akkor. De én éreztem rajtad a tél boldog, fenyő illatát. Hazudtam. Igenis volt vér, és volt hó. Vörös hajad úgy folyt rá a fehér párnára, mint frissen kiömlött vér a frissen esett hóra. Imádkoztam hozzád sokszor, bocsásd meg bűneimet. Vétettem ellened. Többször, mint azt megérdemelted volna. Már egy is több a soknál. Ott és akkor, azon a hajnalon feloldozást nyertem. Test szólt hozzám szavak helyett. Vágyam utánad most is végtelen. Bocsásd meg bűneim kedvesem.

Homály fedi a valóságot. Át lehet-e látni a fátylon? Valami másnapos ború csipája száradt szemünkre. El lehet-e oszlatni teljesen a ködöt, vagy csak halványan vesszük ki az utcai lámpa fényét az őszi sötétségben? Mikor lehull a tél, a mindent elárasztó fehérség megvakít, vagy feljavítja látásunkat? Szokatlan és ijesztő lenne áttörni a valóságon valami egészen másba. A képzelet valódibb a valóságnál. A felejtés kendőt köt a szemére, és fejbe lövi a Nyulat. Nyugodjon békében!

A kalapos megengedett egy kis pihenőt. Leküldött sörért, azt mondta hozzak mindkettőnknek eleget. Eleget ahhoz, hogy kibírjuk. Nem értem mire gondolt, bírnám én sör nélkül is, de az nem olyan vicces. Az imát befejeztük mára, a manókat hazaküldte. Nem örültek neki túlságosan, láthatóan jól érezték magukat, én is megszoktam a társaságukat. Mindegy. A kalapos azt mondta, valami egészen újba kezdünk, de meg kell tartanunk a régi értékeket. Értékelem igyekezetét. Nem hiszem hogy beszélhetek másokkal, amíg le nem írok mindent, amit parancsol. Nem igazán kedvelem a parancsolgatást, de hát mit van mit tenni, ennek így kell lennie. Ő a főnök. Én csak egy író vagyok. Egy leíró.

Végre leszállt a buszról! Szerencséjére most nem kellett kitalálnia, kitálalnia problémáját. Pedig töprengett rajta rendesen. De még nem jött el ennek az ideje, az útra kell koncentrálnia, és arra is jó lenne rájönnie, honnan késett el holnap, vagy hova érkezett meg késve tegnap. A buszon mellette ülő öregasszony súgott neki valami érdekeset: „A végtelennek hála, eljöhet még egy olyan vérvörös hajnala az emberiségnek, amikor…”. Sajnos a többit nem hallotta a bolondok szűnni nem akaró vinnyogásától. Vagy talán csak elfelejtette. A busz egy őszi rét mellett tette le, ahol csak a pusztulás nőtt egyre nagyobb mértékben. Cigarettára gyújtott és elindult a réten a lenyugvó Nap irányába. Miközben lassan, komótosan fújom ki orromon a füstöt, arra gondolok, merre is kéne tartanom. Dobjak fel egy érmét? Vagy döntsek végre magamtól? Inkább hallgatom a szellemekkel szőtt szellő zúgását, miközben lemegyek végre egy sörért.