- Te megölted az apádat, baszd meg?!?!?!
- Baleset volt!!!
- Te fogtad és kinyírtad az öregedet, baszd meg!!!
- Baleset volt!!!
- Esküszöm, nem vagy normális, baszd meg!
A Halál fortyogott a dühtől. A Hal közben azon morfondírozott magában, mikor látta öreg barátját ennyire kiakadva egy haláleset miatt, mert hát ugye a heroin megvonástól elég gyakran felzaklatta magát és olyankor sokat kiabált, káromkodott és dobált idegeneket az utcán záptojással, de munkaügyben általában higgadt tudott maradni. Az hogy a nagy Drót Ferenc Vilmost a saját fia ölte meg, szemmel láthatóan nagyon felbosszantotta.
- Please, my friend. Nyug’lom. He mond, accident…
- Ne nyugtatgass! Most ne nyugtatgass! Ez az ember… ez a szörnyeteg megölte Drót Ferenc Vilmost! A feltalálót, színészt, zenészt, testneveléstanárt! Aki ráadásul a saját apja volt! Hát hogy lehet ilyet… hát ki képes erre?!?!
Tadeusz bánatosan merengett maga elé. Jól tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, mikor számot kell adnia apja haláláról, de azt soha nem gondolta volna, hogy emiatt fogja elveszíteni a Halál bizalmát, akivel nem rég összebarátkozott. Cefetül érezte magát. A rohadt fater! Miért szeretik ennyire még a Túlvilágon is?
- Megesküszöm, hogy baleset volt az egész! Én nem akartam megölni az apámat! Nagyon különbözőek voltunk, de soha nem akartam bántani. Én szerettem az apámat… bár sokszor gondoltam arra, hogy jobb lenne, ha nem ő volna… de megölni? Én? Azt soha!
- Hát… ajánlom neked, hogy igazat mondj, különben… különben… annyira mérges vagyok, hogy nem is jut eszembe semmi hathatós fenyegetés. De hidd el, hogy megbánod, ha kiderül, hogy te ölted meg Drót Ferenc Vilmost!- a Halál szinte belemászott Tadeusz merev képébe, ujjait fenyegetően rázogatta, úgy zörögtek a csontjai leple alatt, mintha valaki egy földúton zötykölődne trabanttal, amit előzőleg dióval pakoltak tele.
- Parancsolom a hangoskodás befejezését. – bugyogta egykedvűen akváriumából az ebihal- Úgy találom, hogy kétséges ponthoz értünk el Drót Tadeusz ügyében, ezért most le fogom vetíteni az előbb említett esetet. Kérném jelenjen meg a Bizottság!
- A Bizottság? Mi az a Bizottság?- kérdezte Tadeusz kétségbeesetten.
- Bizotsag. If van problem… bizotsag jon and… ad segitseg. Bizotsag megvizsgal all… minden minden szempont… you know… tob szem tob lat… yes. – mondta készségesen a Hal, ugyanis tudta, Halál magyarázatára hiába várt volna Tadeusz, az vérig sértve állt háttal mellette (bár ezt a gesztust Tadeusz úgysem láthatta, mivel tekintetét nem vehette le az akváriumról, de a Halál tudta, hogy érzi a hátából áradó tömör rosszindulatot).
A bíró parancsára a semmiből egyszer csak hat szempár bukkant elő, olyan pukkanás kíséretében, mint mikor egy lufit kidurrantanak. A hat tekinte kíváncsian meredt Tadeuszra, aki ugyanolyan kíváncsisággal meredt rájuk vissza. Aztán az egyik szempár hirtelen elkerekedett, a hosszú szempillák miatt úgy tűnt, mintha két szétlapított pók függne a levegőben, majd szorosan összehúzódott és olyan gonosz pillantást vetett a fiúra, amire csak egy arc nélküli szem képes. Ezen Tadeusz egy picit meghökkent.
- Kérem a Bizottságot tekintsenek meg velem egy jelenetet Drót Tadeusz életéből, és döntsék el, bűnös vagy ártatlan! Máris bekapcsolom a videót… csak egy pillanat… hol a gomb? Az előbb még itt volt. De tényleg. Most meg… ja. Megvan.
Tadeusz úgy látta, hogy az eddig össze-visszakavargó és változó szoba megindult felé. Úgy ahogy van, akváriumostól, szempárostól elkezdett közeledni az arca felé, mintha a szemével beszívná az egész szobát. Először csak lassan úszott minden, majd az egész felgyorsult és egyetlen másodperc múlva minden elsötétült. Aztán már kívülről látta magát, amint a kocsiban ül az ismerős garázsban…

A tizenhét éves Tadeusz a szürke Opel kormányánál gubbasztott, fején hatalmas fejhallgató és a walkmanjét nyomogatta. Csapzott, hollófekete hajú tiritarka ruhába öltözött úriember sürgölődött az autó körül. Többször körbejárta, égkék szemeivel mohón méricskélte a járművet, bár úgy tűnt, mintha nem is a szerkezetet nézné, hanem inkább valamit mögötte vagy benne, egyenesen a kocsi lelkében kutatna. Néha teljesen feleslegesen megpördült, elindult előre, aztán hirtelen hátra, közben hosszú, sárga zakója ide-oda lengett körülötte, mintha saját életet élne, igaz ugyanez elmondható hosszú, rakoncátlan hajáról és megszelídíthetetlenül röpködő kezeiről is. A férfi összességében egy szétszórt, tébolyult elme benyomását keltette, akinek fogalma sincs arról, hogy mit csinál, (úgy általában) de mindent megtesz annak érdekében, hogy ez senkinek ne tűnjön fel, ezért viszi túlzásba a sertepertélést.
Mikor végzett megmagyarázhatatlan rituáléjával, beült a fiú mellé az anyósülésre. A garázsajtót bámulva lassan, megfáradtan kifújta a levegőt, behunyta nagy, mindig csodálkozó szemeit, lassan megdörzsölte orrnyergét, ahogy azt a nagy gondolkodók fontosabb, sorsdöntő lépéseik előtt megteszik, majd kimérten, halkan megszólalt:
- Kérlek, vedd ki azt az izét a füledből…- Tadeusz nem hallotta, mit mondott az apja, de tudta, hogy mire kéri, így levette fejhallgatóját.
- Köszönöm… nos… próbáljuk meg még egyszer- mereven ránézett fiára- Tádé, figyelj! Én tudom, hogy milyen vagy! Én is ilyen vagyok! Ilyenek a művészek, nem foglalkoztatják őket az evilági dolgok, lazák, szétszórtak, tesznek arra mit gondol róluk a világ! Hidd el, nálam jobban senki nem érti ezt meg… de nagyon szépen megkérlek, egy nagyon kicsit próbálj meg oda figyelni és ne törd le még egyszer azt az átkozott visszapillantót!
Tadeusz a tinédzserek egyetemes sértődöttségével nézett apja szemébe.
- Apa, hányszor mondjam még el neked? Én. Nem. Vagyok. Te. Én nem vagyok művész, ne akard ezt rám erőltetni! Nem figyelek oda? Ja. Azért mert nem akarok vezetni. Nem érdekel!
- De hát… figyelj… egyrészt, lehet, hogy most még nem vagy vele tisztában, vagy nem akarod elfogadni, de te igenis művész vagy, ott van a véredben! Majd eljön az az idő, mikor már nem tudsz szabadulni a végzeted elől, én már csak tudom! Másodszor: vezetni mindenképpen meg kell tanulnod és kész! Olyan egyébként sincs, hogy valaki ne akarna egy autót! Főleg egy ilyen ifjú titán, mint te…
- Na, jól van, hagyd abba! Megpróbálom még egyszer… de tényleg ez az utolsó!
- Rendben!- mondta Drót Ferenc Vilmos lelkesen, azzal becsatolta biztonsági övét, egy kis kézi szerkezettel beindította a garázsajtó nyitását és kiadta az utasításokat:
- Nagyon figyelj! Csak szépen lassan elindulsz kifelé, nézed az oldalát! Teljesen, tök egyenesen kell csak menned és máris úgy vagy kint, hogy nem tört le a visszapillantó! Csak nagyon lassan és óvatosan! Azaz! Így… eddig… eddig jó… figyeld a jobb oldalt… lass… figy… a jobb… a keserves anyád picsáját!!! Hát mi az istenre figyeltél?!?! Mondtam, hogy csak egyenesen, nem? Hogy vagy képes… ez tehetség… nem hiszem el… rendben… tudod mit? Úgy látom teljesen hidegen hagy téged, hogy milyen kárt okozol a kocsinak, de vajon az se érdekel, hogy milyen kárt teszel bennem?- az apai szemek vadul szikráztak, dühtől vöröslő arcán, szadista mosoly jelent meg. Tadeusz egy kissé megriadt.
- Miről beszélsz? Mit akarsz csinálni?
- Én most fogom magam- kikapcsolta biztonsági övét, és már szállt is kifelé- és befekszem a kocsi elé! Hasra, szememet lehunyom, nem fogok felnézni, vagy megmozdulni, bármi történjen is! Te pedig koncentrálsz végre és szépen úgy mész el fölöttem, hogy ne essen semmi bajom! Megtudod ezt tenni, hmm?- a kérdésnél már a garázs előtt feküdt a földön.
- Hát… én megpróbálom…
Tadeusz nagy levegőt vett, megrecsegtette ujjait, felvette fejhallgatóját, felnyomta a hangerőt az I believe I can fly –on, majd teljesen nyugodtan, iszonyatos, idegtépő lassúsággal rácsorgott az apja koponyájára.

Kívülről nézve és újra átélve még szörnyűbben hatott az eset Tadeuszra. Akkor a hangos zene miatt nem hallotta a csontok recsegését, de most teljesen megbabonázták a borzalmas hangok. Ott a kocsiban azt se láthatta, hogyan kapálózik pár másodpercig apja, fején a hatalmas súllyal, mint valami fura robotember, aki nem tudja eldönteni, hogy autó legyen vagy humanoid.
Tadeusz bénultan állt, immár újfent az Ítélőszék előtt. Jó darabig senki nem szólt egy szót sem. Aztán a bíró részvéttelen, monoton bugyogása törte meg a jéggé fagyott csendet.
- Kérném, a semleges Bizottságot döntsön! Drót Tadeusz bűnös vagy ártatlan apja halálában?- egyetlen másodpercnyi szünet után a bíró újra megszólt- A döntés megszületett. A Bizottság négy kettő arányban úgy határozott, hogy Drót Tadeusz nem bűnös apja, Drót Ferenc Vilmos halálában.
Tadeusz nem tudott tiszta szívből örülni a döntésnek, (ahogy az az a pókszerű szempár sem , aki olyan szúrósan nézte a srácot, most ha lehet még fenyegetőbbé vált, szinte hallani lehetett, ahogyan valahol máshol tartózkodó szájából ömlik a trágárság) nem bírt szabadulni a látottaktól. És a hallottaktól! Ernyedten dülöngélt, csak azért nem esett össze, mert az ebihal varázsa fogva tartotta, nem engedte.
- Te, figyelj… ez tényleg durva… sajnálom haver… és ne haragudj, de… hogy lehet az apád ekkora balfasz? Meg te is! Két balfasz… méltatlankodott együtt érzően Halál.
- Ez nem best moment… nezd fiu!- a Hal kérésére Halál komolyan szemügyre vette Tadeuszt. Ahogy elnézte ezt a rakás szerencsétlenséget, tényleg jobbnak látta, ha most inkább nem szól hozzá. És főleg nem basztatja!
- Figyelmezz rám halandó! Mérlegeltem jó cselekedeteidet és bűneidet! Mindent precízen kiszámítottam. Úgy találtam, hogy a 8219L besorolást érdemled! Az Ítélőszék ezennel elvégezte munkáját! Haladj tovább a Túlvilág felé!
- 8219L- ismételte meg Halál csendesen, őszinte sajnálattal a hangjában.
- Ez little… problem… yes?