Tadeusz, Hal és Halál néma csöndben, lehorgasztott fejjel ballagtak a Sóhajok, Böfögések és Nagy Hejehuják Hídján. Ez a híd volt az utolsó állomás a Föld és a Túlvilág között. Mindenhol üres sörös és vodkás üvegek, csikkek szegélyezték az utat. A halottak általában itt jól leitták magukat, bánatukban vagy örömükben, tök mindegy. Most másképp állt a helyzet. Szerencsétlen Tadeusznak az imént kellett végignéznie, ahogyan évekkel ezelőtt véletlenül ráhajtott az apja fejére a saját kocsijával. Nem csoda, hogy igencsak szótlan volt.
Halálnak se akadt túl sok kedve beszélgetni. Valamiért bírta ezt a srácot. És az, hogy a nagy Drót Vilmos, feltaláló, színész, zenész és testneveléstanár édesfia, csak még szimpatikusabbá tette számára. Mikor azt hitte, hogy Tadeusz szánt szándékkal ölte meg az öregét, nagyon megharagudott rá, de amint kiderült, hogy baleset történt (egy iszonyatosan hülye, értelmetlen baleset) megsajnálta a fiút, főleg miután látta, mennyire megviselte őt másodszor is apja elvesztése.
- En nagyon sajnal your dad… horrible accident… nem te hiba… nem only te hiba… but mindjart vagyunk Tulvilag! This is your new elet… halal… sorry…
- Köszönöm az együttérzést Hal úr… azt hiszem, már jobban vagyok. –mondta Tadeusz erőtlenül.
- Ennek örülök barátom… Hal úr pedig igazat szólt! Tényleg mindjárt megérkezünk a kapuhoz!- Halál újra fellelkesült, hogy egy kicsit a fiút is helyre rázza.
- És ott fog várni Szent Péter?… vagy nem… nem hiszem…vagy mégis?- Tadeusz hangjában nem volt túl sok érdeklődés, csak megszokásból kérdezett.
- Nem, nem Szent Péter lesz a kapunál… csak egy kaputelefon…
- Kaputelefon?- úgy tűnt ettől a szótól kicsit visszatért belé az élet, vagyis ugye az a valami, ami most benne van élet helyett.
- Igen, olyasmi… de mindjárt meglátod. Addig is, nem kérsz valamit inni?

Egy üveg borral és három feles abszinttal később megérkeztek a Túlvilág Kapujához. Ami valójában egy átlagos, fehér faajtó volt (na jó, az átlagosnál kicsit mocskosabb), rajta egy rézből készült kilinccsel és egy kis kukucskálóval. Az ajtó látszólag a hatalmas fekete semmire lett fölszerelve, jobbra tőle egy kisbőrönd nagyságú rozsdás fémdoboz éktelenkedett. Egészen elképzelhetőnek tűnt, hogy egyszer csak megjelenik az ajtóban egy vén, szódásszifon szemüveges gondnok, lecsófoltos asszonyverőben és félig lecsúszott mackó alsóban.
- No! Itten is vagyunk!- mondta kissé megjátszott vidámsággal a Halál. –Mindjárt be is lépünk, de előbb ha szabadna kérnem a lélekkódodat… Ne! Ne is kérdezd!- fojtotta rutinosan a szót Tadeuszba- Tudom, hogy meg akarod kérdezni, úgyhogy elmondom inkább… úgy működik a dolog, hogy… tudod ebben az egész körforgásban… élet, halál… szóval ebben a körforgásban bizonyos számú lélek szerepel. Ezek a lelkek néha részt vesznek a játékban, néha kiszállnak belőle. Igen, mielőtt megkérdeznéd, a játékban. Az élet egy nagy játék! Az Öreg játéka. De a ti játékotok is. Most csak nagyvonalakban vázolnám a helyzetet, nincs humorom belemenni nyakig… Tehát, valamikor réges-régen a Főnök erősen unatkozott, kedve lett volna játszani valamit. Mit talál ki egy valamirevaló mindenható magának játéknak? Teremt egy világot. Így tett a mi Öregünk is, fogta magát, összebaszta a Földet, azért mondom direkt, hogy összebaszta, mert ez a ti bolygótok, a Föld volt az első kreálmánya, és hát valljuk be, egy picikét összecsapta és hát elkúrta, na… Aztán kiszakított magából egy darabot és szépen ráeresztette a világra, míg aztán idővel ez a darabka széttöredezett, így hozva létre élőlényeket. Így lettek lelkek. Ezek a lelkek legjobban az emberekben tudtak a Földön érvényesülni, ezt gondolom mondanom se kell… De a lényeg az, hogy az emberek jönnek mennek az életben, ahogy a lelkek is, viszont az emberek cserélődnek, a lelkek viszont nem, ők a kezdetektől fogva léteznek és mindig is létezni fognak. Így képzeld el: megszületik egy ember benne egy lélekkel, aztán az ember meghal, vele jön ide a Túlvilágra a lélek is, itt eltöltenek valamennyi időt… mondjuk ez így nem teljesen pontos, mivel itt az idő nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy te azt megszoktad… na mindegy, itt van a lélek, még abban a külső burokban, amiben előzőleg az életben tartózkodott, aztán mikor sikerül teljesítenie bizonyos feltételeket, és akarja is visszakerülhet a Földre egy másik testben. Aztán az egész kezdődik elölről. Egyelőre elég, ha ennyit tudsz… ez így nagyjából világos?- kérdezte reménykedve a Halál. Tényleg semmi kedve nem volt most kiselőadást tartani a lélekről, a világról, az élet értelméről, meg ilyen hasonló unalmas dolgokról.
- Hát… azt hiszem igen. Nekem sincs túl sok kedvem most többet hallani… meg igazából kíváncsi vagyok már erre a híres Túlvilágra!- Tadeusz egyértelműen jobban érezte magát.
- Ez a beszéd! Akkor, ha szabadna kérnem, állj ide a kaputelefon… ez elé a fém biszbasz elé… úgy… most leolvassa a lélekkódodat… meg is van… na akkor én most beütöm a bírótól kapott besorolásodat…82…19…L… áh! Meg is volnánk… akkor hát lépjünk át!

Ahogy azt már Halál is említette a Túlvilágon nem létezik az idő fogalma. Ahogy a téré sem. Tehát amikor valaki átlépi a Túlvilág Kapuját, az nem olyan mintha átlépne egy városkaput, vagy belépne egy lakásba… vagyis inkább olyan mintha belépne egy lakásba, ahonnan viszont nincs kijárat. Itt mindenki egyszerre egy helyen tartózkodik, mégis külön időben, teljesen máshol. Ezt emberi gondolkodással nem igazán lehet felfogni. A Túlvilágon nem megy le az ember (lélek) az utcára, hogy ott emberekkel (lelkekkel) találkozzon, vagy nem megy el közértbe, nem megy el sehova. Az ember (lélek) mindig ott van, ahol éppen lennie kell, egyszerre mindenhol, ugyanakkor sehol sem. A halála után az ember elkezdi megérezni, hogy már nem azokra a dolgokra van szüksége, amire az életben, nem éhes, nem fáradt, ilyen földi dolgok nem foglalkoztatják többé. Azokra a dolgokra kezd el vágyni, amit a hallhatatlan lelke valójában szeretne. Ez minden léleknél más, és mindenki máshogyan éri el. Ezért jó a léleknek, ha néha gazdatestet válthat. Van akiben jobban érzi magát, aki nyitottabb a kívánságaira, van akiben kevésbé. Szar azoknak a lelkeknek, akik valami tohonya, hitvány fráterben ragadnak, akik teljesen leszarják őket, nem akarnak visszamenni az életbe, inkább csak az idők végezetéig élvezkednek a túlvilági semmittevésben.

- Ez itt úgy néz ki, mint egy dióhéj belülről… csak nagyobb…
- Mert az is! Mi most egy dióban vagyunk éppen… úgy tűnik nektek erre van szükségetek. –mondta vidáman a Halál, miközben körbe-körbe pillantgatott a tágas dióhéjban.
- Erre van szükségünk? Mármint… nekem meg a lelkemnek? –Tadeusznak úgy tűnt, kezdi kapizsgálni a dolgot.
- Igen, de legfőképpen a lelkednek. Ha hagyod, hogy irányítson, ha engeded, hogy ő vezessen, akkor teljesen jól ki fogtok jönni egymással. És aztán ki tudja…- bár ezt Tadeusz nem láthatta, de a Halál sejtelmesen elmosolyodott a csuklyája alatt.
- Szóval azt mondod nekem, hogy én most csak úgy legyek… aztán minden megy… minden megy majd ahogy kell… mennie…
- Pontosan!
- És majd eldönthetem, hogy vissza akarok-e menni a Földre?
- Végül is, igen… bár a besorolásod egy kicsit megnehezíti a helyzetedet…
- Miért? Mi a baj a besorolásommal?- Tadeusz akarata ellenére megrettent. Ugyan szánt szándékkal hagyta ott az életet, és alig töltött még a Túlvilágon időt (vagy mit?) de úgy érezte, vagy lelke úgy éreztette vele, hogy még vissza kell térnie. Valamikor.
- 8219L. Ez hátrányokkal és előnyökkel is egyaránt jár. Több lehetőséged lesz másokkal találkozni, mint általában a halottaknak, bizonyos fokú szabadságot kap a lelked a Túlvilágon, de hogy úgy mondjam… kicsit megnehezítették a lelkeddel való kommunikációdat…
- Ezt most, hogy kell értenem?
- Röviden összefoglalva, te arra vagy kárhoztatva, hogy vágyódj arra, hogy visszakerülj az életbe, de ehhez ugye bizonyos feltételeket teljesítened kell, de ez csak akkor lehetséges, ha összhangba kerülsz a lelkeddel. Na mármost, neked megbolondították a lelkedet… felerősítették a személyiségét… és nem túl jó irányba… talán néha úgy fogod érezni, hogy több ember is lakozik benned… nos ezt nem fogod rosszul érezni, gyakorlatilag tényleg több ember lakozik benned… és mindegyik mást akar.
- És akkor honnan tudjam…
- Nyugalom! Meg fogod érezni, hogy kire kell hallgatnod! Azért is jó, hogy kapcsolatot teremthetsz másokkal, mert így könnyebben és gyorsabban elő fog törni lelked valódi természete, mintha egymagadban gubbasztanál és próbálnád megfejteni. Lehet, hogy sosem sikerülne. Nem mondom, így sem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen! Úgyhogy, csak rajta, mindent bele, bízok benned!- egy tizenhat éves szőke pompon lány lelkesedése érződött a zord Halálon.
- Hát jó… sok ez így egyszerre…- mondta letörten Tadeusz, aztán hirtelen eszébe jutott valami, mire felragyogott az arca (már amennyire egy falfehér hullának felragyoghat az arca)- Srácok! Ti ígértetek nekem valamit, nem igaz? Mikor hallhatom már végre a történetet, arról, akiért kétszer kellett elmennetek?
- Ó! Igaz is! Látod Hal úr, majdnem elfelejtettük a lényeget!- a két öreg barát huncutul összenézett- Azt mondom Tadeusz barátom, erre a nagy ijedtségre először is inni kéne valamit! Mindenki a vendégem egy körre a Takonyban! Aztán tényleg elkezdjük a történetet!