Néha a dolgok igen furcsán alakulnak. Mondhatnám: megmagyarázhatatlanul. De most komolyan, nem? Biztos mindenkivel megesett már, hogy úgy tűnt, bizonyos véletlen események sorozatából valami olyasmi sül ki, amiről 1. vagy mindig is álmodott 2. legszívesebben végérvényesen megfeledkezne. Különös, felfoghatatlan véletlen egybeesések. Az ember úgy érzi teljesen kívülálló a saját életében, nem olyan mintha mellékszerepet játszana, akkor legalább valami csekély beleszólása azért mégiscsak van a történetbe, inkább olyan ez, mintha kívülről, a nézőtérről figyelné az előadást. Ijesztő véletlenek. Tegyük fel, halálosan szerelmes vagy egy lányba, de tudod, hogy semmi esélyed nála, még annak is igen kevés a valószínűsége, hogy egyáltalán láthatod. Bánatos, magányos szívvel járod az utcákat, nem gondolsz semmire, a fejed teljesen üres, mint egy hamutál, ami egy olyan öreg házaspár nappalijában díszeleg, akik sosem dohányoztak, s nincs egy olyan ismerősük, vagy családtagjuk se, aki valaha is cigarettához nyúlt volna. Szóval egyáltalán nem gondolsz semmire, szomorúságod minden gondolatot kiölt már belőled, a sorsra bízod magad, úgy bandukolsz némán a városban. Aztán arra leszel figyelmes, hogy valami irányítja lépteidet. Meglátsz az út túloldalán valakit, aki hasonlít egy rég nem látott ismerősödre, átrohansz az úton, kiderül, hogy tévedtél, s akkor meglátsz egy graffitit a kórház falán, ami valamiért a lányra emlékeztet, a rajz mellett egy nyíl. Mutatja neked az utat. Tovább mész, amerre a nyíl irányít, így belebotlasz abba az ismerősödbe, akivel az előbb összetévesztettél valakit. Kérded merre tart, azt mondja a buszmegállóba, megy ki falura, szívesen elkíséred a buszhoz, legalább valamivel lefoglalod magad. A beszélgetés igen egyhangú, inkább ő beszél, neked nincs igazán mondanivalód, de hallasz tőle egy érdekes dolgot, ami megragad az agyadban, valami fura nevű virágról, különleges képessége, hogy elszívja a körülötte lévő növénytársai életerejét, egy vámpír. Kiértek a megállóba és neki már indul is a busza, elbúcsúztok, persze majd valamikor megint össze kéne futni, meg majd ihatnánk is valamit. Persze, hogyne, három évig megint nem látod őt viszont. Ahogy ott állsz, tanácstalanul, üresen, jobban szemügyre veszed a menetrendet. Az egyik közeli falu neve piros filccel van kihúzva, fölé kis szívecskét rajzolt valaki, ami egy madárka fejéből nőtt ki. Gondolkodás nélkül megnézed, mennyi pénz van nálad, úgy veszed észre van elég apród a buszra. Talán. Felszállsz, igen tényleg elég volt, sőt, még egy pohár sört is meg tudnál belőle inni valahol és még vissza is tudsz majd jutni a városba. Az út nem túl hosszú, a suhanó fákat figyeled, közben azt képzeled, a busz mellett rohansz és egy katanával vágod, aprítod az utadban álló akadályokat, szamuráj vagy az út szélén. Mikor megérkezel, halványlila gőzöd nincs arról, hogy mit is kéne itt csinálnod, és egyáltalán miért is vagy most itt. Sétálsz hát tovább a szokott módon. Aztán meglátsz egy kis lerobbant kocsmát és eláll a lélegzeted, a csehó arról a virágról kapta a nevét, amiről az imént ismerősöd beszélt. Betérsz hát egy hideg sörre, szerencse, hogy van nálad elég pénz, tényleg jó ötlet volt, hogy visszavitted ma reggel az üvegeket. Ezt kibaszott jól kiszámoltad! Lassan kortyolgatod a hűs italt, közben elszívsz pár cigit és csak hallgatod a törzsvendégek dumáját, tipikus sírva nevetős hangulatban vagy. Kilépsz a füstös, homályos helyiségből a nyári szellő délutánjába, ennyit akartál vissza is mehetsz a városba. És akkor ott áll előtted a lány. A szülei épp most küldték el őt boltba, neked meg fogalmad nem volt arról, hogy ő itt, ebben a koszos kis faluban lakik. Természetesen semmi nem lesz az egészből, beszélgettek egy darabig, elkíséred a boltig, ő azt mondja, hamarosan jön a buszod, ha nem akarod lekésni, indulj el most. Jó. Később találkozol vele még négy-öt alkalommal máshol, aztán egy idő után nem is köszöntök már egymásnak.

A véletlennek kibaszott szar fekete humora van!

Persze, nem kell feltétlenül az utcákat rónod, és jeleket kutatnod, elég ha csak mondjuk hirtelen felindulásból öngyilkosságot követsz el és máris ott áll mögötted a véletlen, arcán kaján vigyor, és csak arra vár, hogy belesétálj a trükkösen elhelyezett csapdáiba, hogy a végén aztán rendesen seggbe is rúghasson. Jobb esetben rúghasson.
Tadeusz a büdös életében nem gondolt arra, hogy pontosan akkor érkezik a Túlvilágra, mikor ott valamit éppen nagyon nagyon elbasznak, mikor az Úr éppen nincs jelen, és éppen ő kerül mindennek a középpontjába és éppen rajta fog múlni a Túlvilág és egyáltalán az egész emberiség sorsa.
Na, erre aztán tényleg nem gondolt. Arra sokkal inkább, hogy milyen csinos és mennyire bejön neki a vele szemben ülő frissen megismert angyalka. Minának hívják, nem régen lett angyallá, még neki is érdekes, új ez a helyzet, de szívesen osztja meg tapasztalatait a fiúval egy csésze igazán (de valóban kurvára) finom tea mellett.
A teázó lenyűgözően érdekes volt, a lány azt mondta nincsen neve, hogy az átlagos halottak ne tudjanak ide jönni, ugyanis ők csak akkor képesek bárhova is eljutni a Túlvilágon, ha ismerik annak nevét. Egy hosszú, ősz szakállú, vágott szemű óriás tenyerében kellett üldögélniük törökülésben, neki adták le rendelésüket, ő pedig gigantikus orrlyukaiból kezükbe pottyantotta italukat.
Tadeusz életében nem nagyon volt oda a teáért, így hát nem is tudta mit szeret, mit akar rendelni, de Mina kisegítette őt, azt mondta gondoljon erősen élete egyik legszebb pillanatára, és akkor olyan teát fog kapni, aminek íze visszaröpíti abba a pillanatba, olyan intenzíven fogja megint átélni, mintha most is ott lenne.
Tadeusznak nehezére esett igazán boldog pillanatot találnia rövidke életében, valójában sose érezte magát igazán boldognak. Nem is tett semmit annak érdekében, hogy jobb legyen élete, azt várta, valami majd csak történik, a sorsban bízott, hogy talán valahogy elhozza neki a boldogságot. Aztán inkább felvágta az ereit.
Így hát inkább valami mulatságos történetre gondolt, ami még tizenhat éves kora környékén esett meg vele és az apjával. Drót Ferenc Vilmos úgy gondolta, ideje megmutatnia fiának a világot, ezért elvitte őt egy Drótféle kocsmatúrára. Olyan ez mint minden normális kocsmatúra, csak nagyban. Ferenc Vilmos fogta a fiát, és egy túratáskát, aztán vonattal, busszal nekivágtak, hogy feltérképezzék az ország legeldugottabb lebujait.
Egy hónapig utazgattak a nyári szünetben, apa és fia, s közben folyamatosan, megállás nélkül, nap nap után vedeltek. Tadeusz úgy hiszi egy óránál tovább soha nem volt józan.
Többé-kevésbé mindenhol jól szórakoztak, bár előfordult, hogy verekedésbe keveredtek, hogy rendőrségen kötöttek ki, vagy, hogy ellopták a cuccaikat, de összességében az alkohol mindig, minden problémát megoldott.
Az eset, amire Tadeusz most mosolyogva gondolt egy Alvégi nevezetű késdobálóban történt, valahol a Duna mellett (de a Duna mellett aztán bárhol lehetett, akkor sem tudta, hogy merre járnak, most meg ennyi idő elteltével aztán végleg minden viszonyítási pont elszállt). Enyhén ittas állapotban léptek be, így csak jó egy óra múlva tűnt fel nekik, hogy a kocsmában nincs egy épkézláb ember sem, szó szerint. Az Alvégi egy vasútállomáshoz közeli kis resti volt, tényleg annyira közeli, hogy a törzsvendégek (itt mindenkinek már csak a törzse volt viszonylag jó állapotban) kiléptek az ajtón és rendre elgázoltatták magukat a vonattal, ezért hiányzott annyi kar meg láb mindenhonnan.
Szóval észrevették ezt a helyi érdekességet, amin jót mulattak, apa és fia. Ezt kiszúrta az egyik csonka és úgy érezte meg kell leckéztetnie a szemtelen extra fullos (mármint testrészek szempontjából) idegeneket, kihívta tehát Drót Ferenc Vilmost egy biliárdmérkőzésre. Drót apuka, látva, hogy kihívójának egyetlen darab kéz lifeg az oldalán, erősen megörült a sok ingyen pia lehetőségének. Azt természetesen mondani sem kell, hogy a félkarú úgy elpicsázta szegény öreget, hogy az összes aznap estére félrerakott pénze elment, ezért dühből el kellett innia a másnapi és azutáni pia lóvéját is.
Minának igaza volt, ahogy Tadeusz belekortyolt teájába, hirtelen megint ott támasztotta a pultot az Alvégiben és kacagott méregtől vörösre duzzadó fejű apján, ahogy minden erejéből koncentrálva próbálja a golyókat a fogyatékosnál előbb célba juttatni.
- Nagyon mosolyogsz, mire gondoltál?- kérdezte Mina, aki szintén vigyorgott a fiú jókedvének láttán.
- Á semmi, csak egy régi történet. Apámról. A legjobb nyaramat vele töltöttem ifjabb koromban.
- Biztos nagyon jó fej apukád lehetett.
- Igen…igen az volt… tényleg senki nem kívánhatott volna nála királyabb apukát, csak nekem valahogy… nem is tudom, sok volt… és más mint én…
- És azt szerette volna, ha te is olyan leszel, mint ő? –Mina inkább kijelentette, mint kérdezte ezt.
- Igen, pontosan…- bólogatott Tadeusz- Képzeld az Ítélőszéken majdnem rám kenték a halálát! Azt hitték én öltem meg!
- Komolyan?!- álmélkodott az angyalka- De ugye nem…
- Nem! Isten ments! Rájöttek a tévedésre. De azért szarul esett…
- Gondolom! De nézd, nincs semmi baj, nem te tehetsz róla, ez a lényeg…- Mina szeme váratlanul felcsillant- Tudod mit? Lenne kedved találkozni az apáddal?
- Hát…- Tadeusz ebbe eddig bele se gondolt, pedig annyira logikus. Mindketten halottak, miért is ne találkozhatnának megint? –Nem is tudom… köszönöm, hogy így foglalkozol velem, tényleg jól esik, hogy gondoltál erre, nekem eddig eszembe se jutott… milyen hülye vagyok! De azt hiszem még nem vagyok erre felkészülve. Azért tényleg köszi!
- Hát jó, nem erőltetem, sejtem, hogy nehéz lehet ez… akkor mihez lenne kedved?
- Nem is tudom… igazán nem tudom…- igazán nem tudta.
- Volna kedved megnézni az angyalfészkemet?
- Angyalfészkedet? Ez most olyan mintha azt mondtad volna, van-e kedvem megnézni a lakásodat?
- Igen- nevetett Mina- igen, ez pont olyan!
- Hát akkor ezer örömmel!- Tadeusz eufórikus hangulatba került. Itt van ez a gyönyörű lány, egy angyal és éppen felviszi őt a lakására, angyalfészkébe pontosabban. Tadeusz tudta, hogy itt a Túlvilágon nem egészen úgy mennek a dolgok, mint a Földön, na de ez azért elég félreérthetetlen ajánlat. Legalábbis remélte.