Mina angyalfészkében enyhe füstölő- és tavaszillat terjengett. Valójában a fészek egy nagyobbacska szoba volt, végtelen magasságokba vesző rózsaszín falakkal. A berendezést mindössze egy kis dohányzóasztalka, egy plazmatévé, néhány fura műszaki cikk, pár gyönyörű, színes növény és egy terebélyes, rengeteg puha paplannal és párnával megrakott baldachinos ágy alkotta. Ajtó nem volt, csak egy nagy, fehér fakeretes ablak, mely egy napsütötte zöldellő ligetre nyílt. Barátságos őzgidák, szarvasok, madárkák mozgolódtak odakint. Olyan meghitt és megnyugtató volt minden, Tadeusz arról is megfeledkezett, hogy nem rég meghalt.
- Nagyon szép lakás… fészek- mondta Tadeusz, miközben természetes mosolyt próbált erőltetni arcára, valójában olyan izgatott és ideges volt, mint egy tinédzser az első randiján.
- Köszönöm! Magam rendeztem be- mondta Mina büszkén- Persze bármikor átalakíthatom az egészet, egyetlen szemvillanás alatt, azt csinálok belőle, amit csak akarok. Szeretnéd, hogy esőerdő legyen a fészekből?
- Nem! Nem, dehogyis, nekem így tetszik.
- Jól van, nekem is- mosolygott az angyalka, majd a különös ketyerékhez röppent- Szeretnél zenét hallgatni?
- Igen, persze… miért is ne… a zenét az szeretem…
- Van valami különleges kívánságod? Minden megvan, bármit választhatsz!
- Nem is tudom… talán egy kis Nick Cave jól esne…- hirtelen csak ez jutott eszébe, valójában egyáltalán nem akart semmilyen zenét hallgatni. Valami mást sokkal jobban akart volna.
- Ok! Kár, hogy még él, most hallgathatnánk halottban is… de így is jó lesz…- dünnyögte a lány, közben a műszerekkel babrált, majd kisvártatva felcsendültek a Bring it on kezdő dallamai. Tadeusz úgy érezte a hangok a falakból szólnak, mindenhonnan egyszerre. Soha nem hallott még ilyen tisztán zenét egy lejátszóból.
- Kérsz valamit inni?- kérdezte Mina a feszengő Tadeusztól- Egy sört? Bort? Vagy egy különleges koktélt?
- Sört. Kérek… köszönöm…
- Nem is érdekel a különleges koktélom?- Mina lebiggyesztette ajkait, és hátrakulcsolt kezekkel ringatta magát jobbra-balra, így olyan lett, mint egy iskolás lány, aki a tanár bácsinak vallja be éppen, hogy nem készült fel mára matematikából, de valami másra teljesen készen áll.
- De… hát hogyne… hogyne érdekelne! Milyen a különleges koktélod?
- Nos, a koktél maga, az alkotóelemi miatt különleges. Nagyon nehéz őket beszerezni. Szinte lehetetlen. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy megkíván az ember, vagy esetemben az angyal és már itt is terem. –magyarázta Mina lelkesen- De volt egy nagyon kedves ismerősöm, aki vállalta a kockázatokat és hozott nekem egy keveset a hozzávalókból. Csak különleges alkalmakkor veszem elő!
- És ez most egy különleges alkalom? –Nick Cave hangja bódítóan búgott Tadeusz fülében. Mina közelebb lépett hozzá, megfogat a fiú izzadtságtól nedves kezét.
- Igen. Szeretném, ha ez egy különleges alkalom lenne.
Tadeusz szíve vadul dobolt mellkasában. (a halál után ver az ember szíve? Talán csak a szituáció késztette arra, hogy ezt érezze) Nem is emlékezett rá, hogy életében mikor történt vele ilyesmi utoljára, nagyon kevés lánnyal került kapcsolatba, nem igazán tudott hozzájuk normálisan viszonyulni, egy idő után inkább nem is próbálkozott.
- Bevallom neked őszintén, tetszel nekem. Van benned valami, ami megfog. Nem könnyű ám egy angyalt csak úgy megfognia egy halottnak!- látszott a lányon, hogy komolyan beszél, mélyen, kitartóan Tadeusz szemébe nézett, mintha nem is hozzá, inkább a lelkéhez szólnának szavai. Tadeusznak nehezére esett állnia tekintetét, zavarban volt, de érezte, nem szalaszthatja el ezt az alkalmat. Most kell lépnie, miközben a falakból előtör a refrén.
- Igen… szóval… mi is ez a koktél pontosan?- remek. Pontosan így kellett cselekednie. Nagyszerű stratégával állunk szemben.
- Hogy a koktél…- Mina nem is tudta leplezni meglepettségét, nem egészen erre számított. Elengedte Tadeusz kezét, az ágyhoz lépett és előhúzott alóla egy jókora poros fadobozt.
- Van a Túlvilágon egy ősi, elátkozott kastély- kezdett bele meséjébe a lány a dobozt porolgatva, mozdulataitól szárnyai ide-oda remegtek, fehér toll hullott a virágmintás padlószőnyegre- Sokan azt hiszik csak egy legenda, amit a halottak mesélnek egymásnak, hogy valamivel elüssék itt tartózkodásuk idejét. Persze a legtöbben tényleg csak légből kapott, kitalált sztorikat mondogatnak, kiszínezik, amit valakitől valaki egyszer hallott. De a kastély valóban létezik!
Felállt, a dobozt a dohányzóasztalra tette, hosszasan nézte a fura mintát fedelén. Egy embert ábrázolt, aki hatalmasra nőtt, karmos kezeivel egy kutyaszerű valami tágra nyílt, csupa agyar pofájában matat. Elmerengve, mosolyogva végigsimította kezét a rajzon, majd Tadeuszra nézett és folytatta.
- A kastélyban egy bolond lakik. Senki nem tudja ki is ő, honnan származik, mikor került oda, az se biztos, hogy földi halott lenne az illető. Egyesek úgy tarták ő az az Ördög, akiről a Földön annyit beszélnek, és akit annyira félnek. Mások szerint ő az Öreg egy véletlen tévedése, akit nem képes elpusztítani, ezért zárta őt el abban a kastélyban. Vannak, akik azt mondják, földönkívüli, egy másik világból került valahogy ide és itt ragadt. Néhányan azt állítják varázsló. Mindegy is, hogy pontosan micsoda, az egészen biztos, hogy egy gonosz szörnyeteg, senki nem tért még vissza, aki összeakadt vele. Talán megeszi a halottakat, talán kísérletezik velük, vagy még rosszabb dolgokat is művelhet ott, a komor kastély falai között. Na, de nem is ez a lényeg a koktél összetevőinek szempontjából! A kastélynak van egy óriási gyönyörűséges kertje, teljes ellentéte a bent rothadó csúfságnak. Olyan növények, virágok nőnek ott, melyek sehol máshol! Itt található a vertigo is, a kékesfekete színekben pompázó öklömnyi növény, mely a legfőbb alkotóeleme a koktélomnak. Ehhez hasonló íz nincs még egy, és a hatás melyet kivált…- Mina kajánul elvigyorodott- Nos, ilyet még biztosan nem éreztél, és valószínűleg nem is fogsz soha mástól!
Mina felnyitotta a dobozt. Vörös selyembélésében három üvegcse feküdt, mind vakítóan fényesen ragyogott, tengerkék, bíbor és hamuszürke színekben. Tadeuszt megbabonázta látványuk. Ha ilyen hatása van a látványuknak, vajon milyen lehet az ízük, gondolta magában.
- A kastélyt iszonyú nehéz megtalálni, de még nehezebb megközelíteni! A kertet egy saját tudattal rendelkező csontkerítés övezi, amit pedig egy sárkány őriz. A sárkány hatalma felfoghatatlan, lehetetlen őt megölni, valahogy máshogy kell rajta túljutni, hogy aztán vérének segítségével lukat olvaszthass magadnak a csontkerítésen, miután sikerült megválaszolnod neki a kérdést, amit föltesz neked. Így juthatsz be a kertbe, ahol aztán óvatosan, hogy az őrült észre ne vegyen, le kell tépned a vertigot. Nem egyszerű, mi?
- Ez… félelmetesen hangzik… és erre képes volt valaki?- Tadeusz döbbenten szemlélte az üvegcséket. Ennyi veszély pár csepp folyadékért!
- Nagyon kevesen. Én igazából csak egy valakivel találkoztam, aki végig tudta járni ezt az utat. De miután átadta nekem ajándékát, lelke el is pusztult nyomban. Teljesen felemésztette őt ez a kaland…- az angyalka arca elszomorodott, közel állhatott a szívéhez az a bátor harcos, akitől az üvegcséket kapta.
- Sajnálom… de ha egyszer már meghalt az ember… a Túlvilágon meghalhatunk még egyszer?
- Hát… nem könnyű… borzasztó hatalom szükséges ahhoz, hogy valaki véglegesen elpusztítson egy lelket… de sajnos nem lehetetlen. De most ne siránkozzunk, nem ezért vagyunk itt!- Mina egy szemvillanás alatt földerült- Összedobok két koktélt, és máris jobban fogjuk magunkat érezni!
Két három decis jéggel teli kristálypohár jelent meg a dohányzóasztalon, mellettük egy-egy üveg fehér, barna és stroh rum, valamint egy kis csésze narancslé. Mina mind a négy italból töltött egy keveset a poharakba, majd kezében forgatva kicsit összerázta az egészet. Ezután elővette és kinyitotta a bíbor folyadékot tartalmazó fiolát.
- Ez itt a sárkány vére! Ez lezsibbasztja az egész testedet!- azzal egyet cseppentett mindkét pohárba a sárkányvérből. Az ital megfeketedett és mintha megszilárdult volna. Most a szürke üveg következett.
- A csontkapu hamvai. Ez kiszakítja, és a tenyeredbe adja az agyadat!- mikor ebből is cseppentett egy pár másodpercig nem történt semmi, aztán hirtelen szétrobbantak a kristálypoharak Mina kezében. A váratlan, erős robaj megijesztette Tadeuszt, kezeit fejéhez kapta, lehunyta szemét. Majd kinyitotta és meglepődve tapasztalta, hogy a fekete hengerek egyben maradtak, úgy látszik tényleg megszilárdultak a sárkányvértől.
- És most jön a vertigo… erről nem is mondok inkább semmit…
Mina jó erősen felrázta az utolsó üveget, kiszedte kupakját, maga elé tartotta, majd elengedte. És a fiola megállt a levegőben. Mina fölé tartotta a két fekete pohár alakú koktélt, lehunyta szemét és erősen koncentrált. A kék folyadékban buborékok jelentek meg, forrni kezdett, sűrű hab keletkezett a tetején. Aztán az üveg szájánál picike buborék képződött, ami miután elég nagyra nőtt már halkan kipukkadt, pár molekulányi vertigo levet fröccsintve ezzel szerteszét. Amint érintkeztek a félkész koktélokkal, rögvest működésbe lendültek.
Az eddig fekete dolog, amit Mina a kezében tartott foszforeszkálni kezdett, aztán nőni. Megnyúlt és csavarodott, mint egy kígyó, közben vadul villogott és váltogatta színét, hol kék, hol zöld, hol narancs, hol bíbor fénnyel árasztotta el a szobát. A lassú csavarodást egyre inkább pörgés váltotta fel, kisvártatva egy ember nagyságú forgószél állt Mina és Tadeusz között.
- Ez lenyűgöző! Ilyen koktélt még nem láttam!- lelkendezett ámulva Tadeusz.
- Mi lenne, ha megkóstolnánk? Egyszerűen csak dugd ki a nyelvedet és érintsd hozzá!
- Hát rendben! Már égek a kíváncsiságtól!
- Jól van, akkor egészségünkre!
Tadeusz kiöltötte nyelvét és óvatosan a forgószél felé közelített. Ahogy egyre közelebb került hozzá megérezte átható illatát. Nem igazán tudta miért, de az anyjára emlékeztette. Lehunyt szemmel, mosolyra húzódó szájjal nyalt bele a koktélba.