FONTOS!! Ha valaki hajlandó perelni (vagy csak fárasztó leveleket küldeni) egy írás miatt, amiben magára ismer, NE olvassa el az itt következő cikket!

 
Először is pár szó azoknak, akiket érdekel.
Otthagytam Irországot. A gyíkok nem akarnak több pénzt adni, nincsenek hasznomra tovább. Három nap alatt csapattunk át Európán, két autóval, öten, két komp, nyolc ország, minden húsz percben autószerelés, minden tíz percben dugó, minden öt percben eltévedés, minden egyes kibaszott másodpercben fázás – így zajlott a „Fuck Ireland European Tour 2009”. Egyenes folyománya volt az előző évben végigveretett „Bassza Meg Magyarország Turné 2008”-nak. Sokáig nem volt biztos, hogy nem megyek vissza, ezért van egy mára szóló jegyem a sziget felé. Nem leszek a gépen.

 
A másik, amiről beszélni akartam, hogy mostanában megint kicsit sokat olvastam Hunter S. Thompsontól/ról.

Ehh, nem kell a hiszti, tudom, hogy a legtöbben nem tudjátok, ki volt, és hogy őszinte legyek, le se szarom. Azért leszek annyira fair azokkal szemben, akiknek lassan elfogy az attention spanje, ilyen szép kifejezéssel, hogy velük közlöm, ha faszos meg pinás vicceket akarnak, akkor menjenek máshová keresni, mert itt ma nem lesz olyan. Ja, gecire sajnálom. Azért remélem a Híradót láttad. Nem?! Pedig tíz tankkal nem tudták kihúzni!! Mit?! A FASZOMAT A SZÁDBÓL!! És most eredj.

 
Szóval, amikor egy perben behívták HST-t a bíróságra, nem tudott megjelenni, mert… (két napja meszkalinon és rumon élt/épp új puskákat tesztelt a Wall Streeten/elfelejtettem, mert nem ez a lényeg) akkor ráírtak, hogy mégiscsak vonszolja be a ványadt valagát a következő meghallgatásra, vagy előállítják, különben is a bíróságtól a bűnösök szoktak félni. Erre ő válaszolt egy hivatalos levélben a pert vezénylő bírónak, aminek a lényege valahogy úgy szólt: „… ugye, nem gondolja komolyan, hogy félek a bíróságtól? Nekem mindig azt mondták, hogy ott lakik az igazság. És Ön nagyon jól tudja, milyen viszonyban vagyok az igazsággal.”

Abból az alkalomból, hogy eszembe juttatták, hogy valamikor újságíró voltam (és soha egy szomorú fillért sem kerestem vele, de epres pezsgőt ittam délelőtt és hajós sajtótájékoztatón kóvályogtam hülyén-tengeribetegen és kiöltözött tyúkokat hordtam svédasztalos mozipremierekre), és mert nekem meg eszembe jutott Thompson, most írok ide egy igaz sztorit. Én vagyok a szereplője meg a szélen egy csomó statiszta. Ha valaki magára ismer, talán megsértődik. Hát legyen.

 
Én írok néha. Igazából elég gyakran, csak nem mutogatom feltétlenül. Kiválóan elvagyok a saját írásaimmal mindenki más nélkül is. Elolvasgatom őket, kiröhögöm, lefikázom, arra gondolok, „ezt nagyon el kéne dugni”, aztán rájövök, hogy el van az dugva annyira, amennyire kell.
Azonban ha rámjön valami viszketés, és nagyon úgy érzem, hogy meg kell mutatnom valakinek, hogy ki a fasz vagyok, akkor összerakok egy könyvet, nyomdába küldöm, vagy csak e-bookban feltöltöm a MEK-re, vagy pályázatokra írok valamit. Ebből mondjuk ritkán fogják tudni, hogy ki vagyok, mert többnyire álneveken „publikálok”.

A mai sztori a netirodalommal, a „kortárs” irodalommal, kicsit a modern nyomdaiparral és az irodalmi pályázatokkal foglalkozik. És az utolsó cseppről a hányózacskóban. És a vendettáról.

Kezdjük ott, hogy SOK pályázatra küldtem anyagokat 2007-08-ban, és rendszerint mindegyiken elvéreztem. Ez van, na, nem túl népszerű a stílusom.
Egy drámapályázatra olyan jelenettel neveztem, amiben az ürge szereti hullák hátán megdugni a nőjét. A zsűrinek valahogy jobban tetszettek a „beszélő virágok” stílusú művek. Nem mondom, hogy nem értem meg őket. Következzen itt a kiíró Club Színház patrónusának, Halász Tibornak az értékelése:

"Szalay Sándor: Még meleg
Nehéz kritikát írnom erről a műről. Az első felmerűlő kérdés, hogy az emberek kíváncsiak lehetnek-e az írásra? Ha egy színházi előadás nem tetszik akkor szépen kijövök róla, anélkül, hogy bárkit is zavarnék, ehhez minden nézőnek joga van. Valószínüleg ez lenne az az előadás amiről kijönnék, vagyishogy mégse, mert a végére dönteném el, hogy nem tetszik.. Szóval a téma nekem nagyon nem szimpatikus.
A szövegezés viszont kifejezetten jó, az írója jól ír. Szépen bonyolítja a cselekményt, és nem próbál meg mindent a néző „Szájába rágni.” Az információk lassan mozaikszerűen derülnek ki, és igy folyamatosan fenntartható az érdeklődés.
Néhol kifejezetten jó témákba lép bele a szerző.(Pl.: Az amerikaiak nem tudnak meglenni a kanapéjuk nélkül...)
A figurák is szépen felépítettek, főként a verőlegény és annak szövegei vannak szépen megírva. (Kifejezetten tetszik, hogy a szerző nem írt bele, TV készüléket, hanem a nézőközönséget nézi, és „Kapcsolgatja”. Ezt színpadra állításnál fel lehetne használni, különféle aláfestő TV zajok formájában.
A végénél a Rómeó és Júlia áthallás érdekes. Azonban a legvége slusszpoén számomra nagyon sok. (Ami nem jelenti azt, hogy sokaknak ne tetszene.)
Halász Tibor"

Aztán küldtem szerelmes karcolatokat szintén pályázatra, ahol dícsérték, de még az oldalukra sem merték kirakni, amikor pedig elküldtem egy szlovákiai női honlapnak, a netBarátnőnek, megzabálták, mint a csitrik… de azért megkértek, hogy írjam át az utolsó mondatot. HA! A farkam szó nem fért bele a profiljukba.
Ja, meg volt az, amikor egy horrorpályázatra küldtem egy novellát a darkcornersnek, és kizártak, amiért magamra szavaztam (ráadásul tízből tízzel). Szerintem erről már meséltem itt, de akkor is megismétlem, hogy TELJESEN OBJEKTíV voltam.
Heh. A kiíró kölyök akkor megpróbált lebaszni e-mailben, meg kitette a főlapra a nevem, mint valami kibaszott kalodába, és közölte minden alattvalójával, hogy mit követtem el, és még az is a büntetésem része lett volna, hogy az én írásomat nem értékelik (de azért az oldalon fennmaradhat). Akkor írtam egy levelet, hogy szeretném, ha levennék az írásomat. HA! Amikor a pályázat lezárult, ment a hiszti, és alig tudtak eredményt hirdetni, annyi értékelhetetlen írást kaptak. Igen, nem kell a tízesekkel buziskodni, és minden rendben lesz.

Ez csak néhány, ami mélyebben bennem maradt (vagy amiken jobban megsértődtem), de alapvetően úgy vettem észre, hogy ez az egész net-irodalom-társadalom mintha buzik gyülekezete lenne. Meg egy csomó pina.

Voltam tagja fórumoknak is, ami rám nem jellemző. Utálom ezeket a közösségi faszverdéket, de néha ki lehet kaparni a hegynyi szemét alól hasznos információkat. Mint ilyen antiszociális elem, viszonylag ritkán szólok hozzá bármihez, csak ha már nagyon muszáj.

 
Ha felteszek egy írást, amire valami nők elolvadnak, akkor nekik visszaírok pár szavas válaszokat. Legfeljebb megyek, és elolvasom, ők mit tudtak összehozni. A legnagyobb bajom a fórumozással, hogy amint megszoknám, hogy szép lassacskán, csendesen, öregesen elvagyok valahol, mindig megjelenik valami kurva nagy egyéniség. Felrak néhány írást. Mindenki ugyanúgy olvad tőle, de én tudom, hogy egy gyík, mert már olvastam az írásait máshol, és bár nem rosszak (nem is jók), de mindig ugyanazok. Például egy soha-teljesre-nem-írt könyv fejezetei, amiket minden fórumon igyekszik megdícsértetni, és lubickol a sikerben, igazi jófej(TM), és túl gyorsan jogot képez magának arra, hogy véleményt mondjon. Az ilyeneknek sose mondták, hogy a faszukkal játszanak?

Példának ott az a fickó, akinek nem emlékszem a nevére, mindig mesének hívta az írásait, (de aranyos!!), és kacskakezűkirálylány meg ilyen neveket adott a főszereplőinek, ahelyett, hogy Zsuzsa.
Na, ez a kölyök benyalta magát a Könyvtáros Testvér (mert van ilyen) blogjába, ott is lett akkora ember, hogy amikor elküldtem a KT-nek a Királynők Istállója első nyomtatott (és pöppet összecsapott) verzióját, akkor belefontoskodott ő is. A KT lehúzott, az oké volt. A kölyök viszont hozzászólt, hogy nem kéne bizonyos szint alatt könyveket elfogadni elsőkötetesektől… JA! MEG HOGY UTÁNAM OLVASOTT, ÉS NEM KEZELEM ÜGYESEN A MAGYARTOT!! Igen, így, magyartot, ilyen viccesen, de aranyos!!-an, jófejen. Ezt megjegyeztem. HA!! A balfasz. Visszakérdeztem, hogy hol olvasott utánam, amire soha többé nem válaszolt – gondolom elmondta, amit el akart mondani.

Az Irókör fórumán egyszer szólaltam fel, méghozzá, amikor az ottani félszerzetek orálisan próbálták kielégíteni a Tinta Klub gárdáját valami faszság kapcsán. Szépen levezettem, hogy ki milyen a csapatból, és ott is KURVÁRA OBJEKTíV voltam. Bíró Szabolcsot ismertem, könyvet is cseréltünk, és szimpatikusnak találtam. Nem azért, mert tolószékes, hanem mert olyan alázattal állt az íráshoz, ami azt megilleti. Dobtam néhány dícsérő szót Honfy Ágnes Ilonáról, aki legalább tudja, hogyan kell összerakni egy mondatot, és élvezhető a stílusa. A többieket meg egyszerűen kutyaütőknek neveztem, az élen Michael Mansfielddel. Még ma is úgy gondolom, hogy MM szándékosan próbálja maga köré gyűjteni a leggyengébb „írókat”, hogy ő valamiféle elitnek tűnjön. Eddig nem járt sikerrel.
Na, erre a hozzászólásomra is mehetett a megsértődés meg a miért kell másokat leszólni ismeretlenül meg a mutass jobbat náluk meg a szeressük egymást… Azt meg lefosták, hogy minden, amit ott leírtam, igaz volt.
Nem alapszinteken van okádhatnékom ettől a nyiss-a-világra típusú, pozitivista, neo-hippi bagázstól. Nemrégiben még a bekexen is azon kellett idegeskednem, hogy nem lehet utálni senkit és semmit.

 
Ami még felkúrt az egész itthoni irodalmi élettel, heh, kapcsolatban, az az úgynevezett POD nyomdák voltak. Ezek ugye a megrendelésre nyomtató nyomdák. Talán én voltam hülye, de úgy gondoltam, a biznisz menete, hogy megkapják a nyersanyagot, csinálnak belőle valami nyomdakészet, csapnak neki némi reklámot, és amikor valaki megrendeli a könyvet, akkor kinyomják a megrendelt példányszámban.
Tévedtem, ahogy az összes digitális nyomdában, itt is a cél, hogy minél több példányban megcsináltasd velük, és megvedd a saját könyved. Függetlenül attól, mit reklámoznak, sem a terjesztéssel, sem a te pénztárcáddal nem foglalkoznak.

Olyan 2007-08 magasságában én kettő magyar POD cégről tudtam Magyarországon, az egyik az adlibrum volt, a másik a lili.
Amikor megkerestem az adlibrumot, hogy ez meg ez lenne, hogyért adják, közölték, hogy X ezer, mire közöltem, hogy ingyen hirdetik. Akkor szerették volna, ha megcsinálom a bevágást az oldalszéleket, az összeforgatást meg mindent, és akkor ingyen lehet. Aztán soha többet nem jelezték, hogy szeretnének együttműködni.

A lili kapcsolattartója meg egyszerűen olyan e-mailváltásba bonyolódott velem, amit nem bírtam magammal, és muszáj volt feltennem az akkoriban futó, irodalommal foglalkozó blogomra. Egy délután alatt kábé tíz bejegyzés született csak a küldött-kapott levelekből. Aztán pár órás ismerettség után a fickó felhívott, hogy ha nem távolítom el a blogról a levelezésünket, akkor értesíti az ügyvédjét, mert azzal ott kimerítem az üzleti titok megsértésének fogalmát. Üzleti titok. Persze. Csak nem akarta, hogy hülyének nézzék.
Én embert így félrebeszélni még nem tapasztaltam. Úgy értem, néhány volt nőm hallását is lehetett szelektívnek nevezni, de az a csóka egyszerűen SOHA nem a feltett kérdéseimre válaszolt, hanem mintha valamiféle random válaszgenerátor lenne, nyomta a propagandáját. Én még ott tartottam, hogy nemcsak azért szeretném a tördelést én csinálni, hogy megspóroljak néhányezer forintot, hanem, hogy a könyv címlapján a nevem ne Szalay Károly legyen, ő meg már azt akarta pontosítani, hogy hány példányt szeretnék megvenni a saját könyvemből a padlásra.
Olyan mátrixos felfogásban adta elő, „nincs kanál”.

 
Azért jártam hús-vér kiadóknál is.
A kedvencem, amikor meghirdetnek egy pályázatot, küldesz valamit, mire közlik, hogy megjelentetnének. Ingyen nem fog menni. Világos, vannak költségek, a kiadó nem vállal SEMMILYEN kockázatot miattad/érted. A kisebbik gáz, amikor fizetned kell minden oldalért, amit te akarsz megtölteni mondjuk egy kettest (az kétezer). Még mindig a kisebbik gáz, amikor meg kell rendelned bizonyos számú könyvet, hogy aztán te magad értékesítsd.

Aztán van az, amikor ott ülök az Accordiában beszélgetek Dr. Balázs Tiborral arról, hogy bekerülhetek egy antológiába, és ahogy dumázunk, csak rákérdezek a végén: „szóval akkor igazából a terjesztés annyi, hogy mi magunk vesszük meg a könyveket?” És a válasz: igen, mert manapság csak Havas Henriket lehet kiadni.
Tehát a lényeg, hogy kapsz néhány oldalt a könyvben. Ezért cserébe meg kell rendelned X példányt – illetve igény szerint többet. A többi szerzőnek ugyanilyen kötelezettségei vannak, annyi példányszámban jelenik meg az antológia, amennyit rendeltek, és… kész. Igazából a szerzőtársaidnak, illetve az ő és a saját családtagjaidnak írsz és adatsz ki bármit. Ez csak nekem tűnik kibaszottul belterjesnek, vagy a korlátoltságom miatt nem érzem benne a kitörési lehetőséget?

 
Szóval abban az időben megteltem frusztrációval az EGYETLEN olyan dolog iránt, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Ültem a nyomorult szobámban, és azon gondolkoztam, hogy mi a telibevert fasz folyik itt?
(Azt tudtátok, hogy a legindokoltabb kérdés a világon a „MI A FASZ VAN?!” Máris okosabbak vagytok, mint három másodperccel ezelőtt.)
Hogy lehet kitörni? Hogyan lehet nevet szerezni? Hogyan lehetne eljuttatni az írásaimat másokhoz? Ki a külvilágba. Ott is vannak emberek, nem? Meg egy csomóan olvasnak divatból Coelhot meg folyamatosan kaptam a hírleveleket a régebben kiváló könyveket menedzselő Ulpius Háztól, akik újabban annyi írónőt húztak elő valami telehokizott kalapból, ahány írástudó megfordult a dohányzóhelyiségben. Szóval sejtettem, hogy vannak olvasók, hogy a piac az létezik, de nem tudtam, hogyan érhetném el.

(És tévedés ne essék, én sikernek ezen a téren kizárólag a nyomtatott megjelenést és több tízezres eladásokat tartom.)

Mint mondtam, a stílusom nem a népszerű fajta (a népszerű irodalmon belül sem). Arra gondoltam, talán ha tartoznék egy ilyen népszerű stílusú brigádhoz, a farvizükön ellehetnék. De kihez?
- Biztos vannak elf meg ork-klubok, de azok nekem buzisabbak a megfontolandónál. Sziasztok, WOW rajongók! Kapjátok be! Kell az igazság? Tessék: egyetlen esetben nem vagytok csírák – ha az egész baromságot arra használjátok, hogy a szaros felgyúrt karaktereiteket vagy a szerzett aranyaitokat meg tárgyaitokat eladjátok a többi sok balfasznak IGAZI pénzért.
(Remélem, segíthettem a tomboló recesszióban. Ezzel a napi jócselekedetem megvolt.)
- A science fictiont mindig untam. Mindig túl sok az okoskodás. Vagy a lézer, bár a lézert szeretem. A kártyám, amivel fizetek szintén egy Laser… Card, HA!

Tehát az maradt, hogy a horrorosokhoz/misztikusokhoz próbálok húzni. Ők voltak a bizonyos Tinta Klub. És én tényleg hinni akartam bennük. Életemben először csapatjátékosként akartam megvívni egy csatát, annak ellenére, hogy Mansfield képességeivel már akkor is tisztában voltam. Dagadtam a jószándéktól.

Amitől végképp letérgyeltem, és vendettát esküdtem, az egy 2008 eleji könyvbemutatón történt.

 
A TK tartotta Pirkadatra Várva című antológiájának dedikálással, beszélgetéssel, Nemere Isván-mutogatással egybekötött bemutatóját. Stílusban ezek a figurák áltak hozzám a legközelebb, tehát ha valahová tartozhattam, ők voltak.
Mindenki hülyeségeket kérdezett a szerzőktől, ezért kénytelen voltam felszólalni. Megkérdeztem, baj-e, ha ponyvának minősítik az írásaikat, továbbá, hogy elképzelhetőnek tartják-e, hogy Magyarországról kikerüljön egy második Stephen King.

Mansfieldre jellemző, hogy egyből magára vette a Kinges kérdést, „ő szeretné betölteni ezt a szerepet” mosolygott, pedig én magamra céloztam. Nemere pedig feltette a pontot a kapálózásával a ponyva ellen.
Csak néztem, kik ezek.
King világ életében ponyvát írt. Az egyik nem titkoltan majmolja (meg még egy páran a klubból), a másik meg sci-fi füzeteket irkált össze több százat, és nem hajlandóak viselni a ponyvát? Én kész voltam a zászlómra tűzni, és rohanni fel a barikádra, ezek meg citromsárga zakóban humorizáltak.

Azért vettem egyet az antológiából meg vettem egy Falánkságot Mansfieldtől. Az antológia legalább sokszínű volt (bár gyenge). Viszont a Falánságnak úgy álltam neki, hogy a századik oldalig mindenképp elolvasom, csak aztán baszom be a sarokba, akármilyen béna.
Úgy olvastam, mint egy hős. Egyszer a kádban majdnem agyvérzést kaptam. Ráfogtam a forró vízre, de ahogy haladtam a könyvben, határozottan éreztem, hogy butulok. Hosszú menetelés volt a századik oldalig, de végül fellélegezhettem.

(És nem kerülte el a figyelmem, hogy a bemutatón odaajándékozott Királynők… néhány példánya meghozta a gyümölcsét, mert nem sokkal később Bíró Szabolcs mert erőszakosabb történeteket írni (ami jót tett a stílusának), a Klub meg elkezdett hirdetni valamit „Rohadt hosszú éjszaka lesz” címen, ami egy MM szintű modoroskodótól elég kemény.)

 
Eljött a cselekvés ideje. Nem megjelenésről meg hírnévről haluztam, csak körülnéztem.
Ott álltam, teljesen egyedül, a sci-fisek, a fantazisok és a „misztikusok” onanizálófesztiváljának a közepén. Arra gondoltam, hogy elbaszom a szórakozásukat. A tervem egyszerű volt. Az összes stílusban elnyerem előlük a pályázatokat. Nem remélhettem, hogy ezúton felfigyel rám bárki, de magam előtt muszáj volt villantani egyet.
Innentől úgy zajlott az egész, mint egy Clint Eastwood mozi.

 
Elsőnek jött az épp akkor újrainduló Abyss „Megújulás” pályázata. A Megújulásról kellett tudományos fantasztikumban írni. Persze. Én westernt akartam, tehát írtam egy jó kis lövöldözős sztorit, csak épp kibéleltem némi robotoskodással meg vallásoskodással meg vírusírással – semelyikhez nem értek, szóval igazi utánaolvasós projekt volt, nagyon élveztem. A Szervita Program lett a végeredmény meg egy első hely.
Sci-fi kipipálva.
Az Abyss azóta megszűnt. HA! Nem bírták a sanyika névre keresztelt mérget! Azért kaptam tőlük némi pénzt és HÁIlona egy kötetét (vagy kettőt).

Másodiknak következett az UjNautilus „Kitalált középkorok” pályázata. Nem egy nagy név, legalábbis én sose hallottam róluk azelőtt, de fantasyben utaztak, ráadásul elég tágan lehetett értelmezni a témát. Biztos, hogy nem akartam férfi testbe zárt női lelkületű tündékről vagy zöldséglevest sajttal evő varázslókról írni. Egy angyalról írtam, aki elindul, hogy megmentse a mágiahalált váró Jeanne D’Arcot – és a fogászatról. Ez lett a Normandia Fájdalomcsillapítói.
Telibe.
Fantasy kipipálva.
Itt könyjutalom volt, ha minden igaz, de megesküdni nem mernék.

Aztán valamikor csak beesett a Tinta Klub „Legnagyobb félelem” misztikus/horror pályázata. Akkor és ott tudtam, hogy meg kell nyernem. Hogy ez sors. Végzet. Ők voltak az utolsó csepp a hányózacskómban.
Félelem, mi? Gondolom, szörnyekről kellett volna írnom. Vagy sorozatgyilkosról. Vagy tudathasadásról. Esetleg járványról.
Vagy egy „Félelem és reszketés” sztorit? Áhh, nem értették volna. (Hogy őszinte legyek, a közelmúltban küldtem nekik egyet – álnéven, és... tényleg nem értették, HA!)
Szóval szuperhős sztorit írtam a terhességről.
Jah.

 
Nyertem.

 
Három zsinórban.
3-0.
A sci-fisek, a fantazisok és a „misztikusok” onanizálófesztiváljának a közepén.
A fórumok geek-poén viharában.
Az antológiák ismerős-megkeresős egymásra-vigyorgás versenyén.
A hátbaveregetések, iwiwen bejelölések, gmailen ráírások, lekollégázások, Nemere-mutogatások poklában, ahol mindenki írónak képzeli magát.

Mutass jobbat, he?

A TK pályázatra álnéven írtam, nem akartam, hogy a nevem ismerősnek tűnjön az ajándék Királynők… miatt. A nyereményeim között azt hiszem szerepelt a klubtagság is. Ezzel a mai napig nem keresett meg senki, szóval akarom-e vagy nem. Ahogy a többi nyereménnyel kapcsolatban sem – volt könyvcsomag, azt hiszem.
Én sem érdeklődtem.
Megkaptam tőlük, amit akartam.

(Azért egy interjút készítettek velem – Kávéházi Csevegés, heh. Ilyet magamtól ki sem tudnék találni – MM ujjlenyomatok mindenfelé. Azért érdemes elolvasni, mert szerintem ilyen interjút még nem adott nekik senki. Ide is teszem:

Kávéházi csevegés Chris Detroittal, az „éjszakai túlélővel”, aki egyben a „Legnagyobb Félelem” pályázat győztese. Nagy Dániel interjúja.
* * *
ND: – Mióta élsz Dublinban és mivel foglalkozol odakint?
CD: – Tavaly április óta, és pénzkereséssel foglalkozom – váltakozó sikerrel. Ha a szervkereskedelem épp hanyatlóágban van, akkor számlákat hamisítok. Egy darabig volt egy szuperhős alteregóm is, de a szuperhősöket sem fizetik meg. Akkor sem, ha ténylegesen véghezvisznek különböző hőstetteket, én meg semmi ilyesmit nem csináltam.
ND: – Ha hőstettet nem is vittél véghez, de készítettél egy remek novellát a Tinta-Klub „Legnagyobb félelem” pályázatára. A történet itthon született, vagy az írországi környezet inspirált?
CD: – Nem szoktam konzervanyagokat küldeni pályázatokra, mindig azután születnek, hogy rátalálok valahol a kiírásra. A „Szíved a szívem alatt” akkoriban íródott, amikor a Watchmen megjött a mozikba. Addigra újra elolvastam a képregényt, és ahhoz lett kedvem, hogy egy ilyen borongós szuperhős sztorit írjak. Hát azt írtam. Ha az íróasztalom novelláit akarnám beküldözgetni, az olyan erőltetettnek tűnne, bele kéne magyaráznom még magam előtt is, hogy „aha, ez valójában arról szól, amiről a kiírók szeretnék”. Áh, nem csinálok ilyet. Meg magamtól nem is írok olyasmit, amit pályázatra be lehet küldeni, annál sokkal extrémebb vagyok.
ND: – Mit értesz az alatt, hogy extrém vagy?
CD: – A mai napig van olyan novellám, amit több év után még nem olvastam újra egészben az elvégzendő javítások okán, csak részletekre ragadtattam magam. Nem a vérfröcsögés miatt, hanem mert annyira személyesre sikerült, hogy egyszerűen kellemetlenül érzem magam, ha csak rá gondolok. Ugyanakkor tudom, hogy az egyik legerősebb, amit valaha írtam. Ha egyszer könyvbe szerkesztem, majd elolvasom, de előre húzódozok a dologtól.
ND:– Ha könyvbe szerkesztenéd a novelláidat – ahogy az előbb említetted –, milyen tematika köré szerveznéd őket?
CD: – Mind egy világban játszódnak, a legtöbb összeér valamilyen ponton, metszik egymást, ez eleve összefésüli őket. Aztán szeretek utazni, szóval legutóbb arra gondoltam, az utazás köré senderítem az odapasszolókat. Amolyan road-story-szerűen, kicsit igazat, kicsit mesét, csak kicsit több erőszakkal.
ND: – Melyik részein jártál már a világnak? Melyik kultúra tetszett a legjobban?
CD: – Kizárólag Európában utazgattam. Szerelmes vagyok a nagyvárosokba, ahol semmi sem elég magas és semmi sincs elég messze. Minden mögött és minden fölött van még valami. A városoknak megvan a nappali arca és megvan, amit sötétedés után mutat, a jellemző figuráival, a rizikóival. engem ez legalább annyira szokott érdekelni, mint amit az emeletes buszokról lehet látni. Nappal turista vagyok, éjszaka túlélő. Kultúrák? Szeretem a spanyolok lazaságát, a franciák büszkeségét, az írek humorérzékét, a hollandok szétszórtságát, a csehek őrültségét, a portugálok szabadságát.
ND: – Éjszaka túlélő? Ez nagyon érdekesen hangzik! Sokat élsz az éjszakában?
CD: – Igen, mostanában is rajtam van valamiféle álmatlanság, hajnal 5 előtt nemigen kerülök ágyba. Azért közel sem éjszakázom annyit, mint régen. Öreg vagyok hozzá. Untat. A külföldön zajló éjszakázásaim viszont szó szerint azzal telnek, hogy bejárom a rizikósabbnak tartott környékeket, és ott hülyeségeket csinálok. Az például kész csoda, hogy a saját lábamon hagytam el a Pigalle-t Párizsban. De ez ennyiben marad, nem fogom kifejteni, akkor sem ha rákérdezel. HA!
ND: – Ha a Place Pigalle-ról van szó, akkor arra illetlenség is lenne rákérdeznem. Van olyan éjszakai történeted, ami veszélyes volt – és egyben publikus is?
CD: – Áh, semmi publikusat nem csinálok, de pár jótanácsot adhatok. Ha sanszos, hogy követnek, az első üzletben vegyél valami üveges italt. Az üveget használhatod később fegyvernek. A lefekvés előtt kéznyújtásra elhelyezett, használt zokniba csúsztatott telefon szintén hasznosnak bizonyulhat. Ez most biztos tök paranoiásan hangzik, de soha ne feledd: az, hogy üldözési mániád van, nem jelenti azt, hogy nem üldöznek.
ND: – Azt hiszem, inkább maradok a maroklőfegyvereknél. Búcsúzásként kívánhatom azt, hogy az éjszakai kirándulásaidat ép bőrrel megúszd, és közben szerezz olyan élményeket, amiket később a novelláidban viszontláthatunk?
CD: – A maroklőfegyver kicsit csajos, de ahogy gondolod. A jókívánságokat meg köszönöm, minden oké. És ha egy éjszaka nagy kulimászba keverednétek, jusson eszetekbe Fickós Happy Harry, aki mindig azt mondta: „Talán holnap szebb lesz a nap.”
ND: – Ezt a magas labdát is lecsaptad. Köszönöm az interjút, remélem, hamarosan olvashatunk tőled újabb borzongató novellákat, regényeket.)

Heh.

Már nem görcsölök sem a borzongáson, sem a netirodalmon, sem a „kortárs” irodalmon, sem a nyomdaiparon, sem a POD-n, sem a fórumokon, sem a jófejeken, sem a népszerűségen, sem a kiadáson, sem a publikáláson, sem a pályázatokon, sem a névszerzésen, sem a ponyván, sem a hovatartozáson, sem a barikádra rohanáson. Be kell érnem azzal, ha néha egy haverom anyjának elgyengül a lába valami okosságomtól. De még mindig itt vagyok, és még mindig a legjobb.

 
Nemsokára találkozunk, addig is, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.

Ez volt… az igazság, a teljes igazság és csakis az igazság.

 
 
21.

gondfoci 2009.12.14. – Betmenes, Tarantinos
gondfoci 2009.12.01. – Eladom a lovam
gondfoci 2009.11.16. – Düsseldorf Sun City
gondfoci 2009.08.20. – Fújd fel a tüdőm!
gondfoci 2009.08.10. – Tévénemzedék, mert szeretem
gondfoci 2009.08.03. – Szex, szerelem, gyengédség, ujjazás
gondfoci 2009.07.13. - Futás!
gondfoci 2009.07.06. - Régi ismerős
gondfoci 2009.06.29. - Cascais, Sintra, Lisszabon különkiadás
gondfoci 2009.06.22. - Saját szavaimmal
gondfoci 2009.06.15. - sanyika első ügye: "Csöcsfej"
gondfoci 2009.06.08. - Politikai Korrektség Power és szerelem
gondfoci 2009.06.01. - Leégtem
gondfoci 2009.05.25. - Madrid különkiadás: sanyika Sex Tape
gondfoci 2009.05.18. - Reménysugár
gondfoci 2009.05.04. - Hitlerezés
gondfoci 2009.04.20. - Sanyika Szimulátor(TM)
gondfoci 2009.04.11. - Húsvéti teszt, tippek, fejtörő
gondfoci 2009.03.16. - Amszterdam különkiadás - Drogok, kurvák, ööö...
gondfoci 2009.02.09. - Csajozás Szerepjáték
gondfoci 2009.01.19. - Párizs különkiadás: Disneyland, pénz, fekete nők
gondfoci 2008.11.25. - Biohazard
gondfoci 2008.11.18. - Évicica
gondfoci 2008.11.10. - Titokfejtés
gondfoci 2008.11.03. - Hogyan legyünk kőkemények?
gondfoci 2008.10.20. - A női titok
gondfoci 2008.10.13. - Összefüggés a kalóz és a szopás közt
gondfoci 2008.09.29. - Gettó Jézus
gondfoci 2008.09.22. - -75% szex és társasjáték ingyen!
gondfoci 2008.09.15. - Dublin sztriptíz