(gondfoci) – Félelem és reszketés

Annak a maroknyi embernek, akik tudni fogják, miről dumázok.

Sziasztok, ez sanyika és a gondfoci. Tegnap akartam írni ide, de a szarházi hazaáruló komonisták megváltoztatták a jelszavamat, azután nem volt internetem, ezek a rohadékok. Ma gyorsan pótolnám azért. Egy kis sztriptíz a 43-as bunkerből és drogozás egy novellából, néhányan érteni fogják, a többi nem. Különben szexturizmusra vágyom Ausztriába, de nincs kedvem megborotválkozni, így olyan vagyok, mint egy hülye csöves, és kedvem lenne bemászni egy szemétégetőbe önként.

 
VAN KÉPREGÉNY ROVAT

 
EGY TÉNY, AMITŐL MAJD OKOSABBNAK TŰNSZ
A középső ujj felmutatós „fakjúbazmeg” kézjel az i.e. 423-as évbe vezethető vissza, akkor használták először Aristophanes színjátékában, A felhőkben.

És máris okosabb vagy, mint 3 másodperccel ezelőtt.

 
PIACSEKKER
1162 napja nem ittam szeszet.
Igen, én alkohol nélkül is rosszul tudom érezni magam.

sanyika vagyok, alkoholista, de a legmeghatározóbb élményeim mégsem részegen születtek, hanem félálomban – az eufória és a pánik különös koktélja. Egy sárga videokazetta az asztalon, mellette egy cetli. Katonák szivárványszínű egyenruhában, akik a tisztelgésükkel ölnek. Az első videónk távirányítója a kezemben. Felriadni valahol a hótakarta Európában, és levegő után kapni.

 
BARÁTAINK AZ ÁLLATOK ROVAT

 
ELÖLJÁRÓBAN ROVAT
A következő történet a képzelet szüleménye. Nem vagyok a dicsőségből kihullott ex-isten. Tényleg nem. És nem öltem meg embereket mostanában és nem is haltam meg. És Kutya és P.K.D. szerint "a valóság az a dolog, ami még akkor is létezik, mikor már nem hiszel benne."

 
MANNA
Utálok lemenni az utcára. Nem tudok mit kezdeni a pillantásaikkal. Néznek. Ha elfordulnak, akkor is tudom, hogy addig néztek, és ahogy kikerülnek a látószögemből újra nézni fognak. Még mindig nem szokták meg a látványt. Dehát annyival másabb lennék? Nem. Régóta nem.

Talán a kék pikkelyek zavarják őket. Talán az arcomból kinőtt csápok. Olyan vagyok, mintha egy horrorfilmből léptem volna elő. Talán egy rég elfelejtett, félresikerült randijukra emlékeztetem őket az autósmoziban. Ahogy méregetnek, ahogy kitérnek előlem az utcán, ahogy néhányan utánam köpnek, annyira nehéz elhinnem, hogy valaha tiszteltek. Persze nem ők, de az ükapjaik vagy azok ükapjai. Annyira nehéz elhinnem, hogy valaha áldozatot mutattak be, hogy a kedvemben járjanak. Hogy megóvjam őket a gyermekágyi láztól. A pestistől. A ráktól. Vagy az íróik, hogy segítsek nekik az ihlettel. Hogyan fordult ki minden ennyire? És most gyakoribb a gyermekágyi láz vagy a pestis vagy a rák? Most, hogy már nem áldoznak nekem? Most, hogy már nem tisztelnek? Bénább könyveket írnak? Vagy semmi sem változott? Akkor addig mi volt? Addig miben éltünk?

Ha egy isten csak addig isten, amíg hívei vannak, hogyhogy még mindig itt vagyok?

Közöttük. Az utcáikon.

A kapucnit mélyebben a szemembe húzom, zsebre dugott kézzel caplatok a Remény súgárúton. Tizenhárom perc séta a kéglitől a Feloldozás diszkóig. Három szinten dübörög az elektromos zene a hét minden napján. Nem a zene miatt megyek. Különben is korán volna, hisz alig múlt fél tíz.

A napi fixemért megyek.

Buli köszönt a bejáratnál. Hatalmas fickó, az elképzelhető legcsajosabb tetoválásokkal. Kérdezem, hogy mi újság, de Buli nem szeret a hozzám hasonlókkal beszélgetni. Szívesebben venné, ha a bukottak végképp eltűnnének a Föld színéről. Néhány másodpercig csak nézzük egymást, aztán a sütőtöknyi öklével megzörgeti az ajtót. A biztonsági retesz félreismerhetetlen hangját hallom. Aztán Koriander ráncos pofája tűnik elő a résnyire nyitott ajtóból. Ahogy felismer, elvigyorodik.

- Csá, mizu, Szörnyeteg? – kérdezi. – Tettél ma már valami csodát?

- A Pápát keresem – mondom.

- A Pápa épp csodát tesz – a szex csattogó hangjait próbálja utánozni a kezeivel, közben szélesen vigyorog.

- Ma sem mostál fogat, ugye? - kérdezem.

A kezét a szája elé kapja, és a fogait tapogatja, talál-e közöttük valami kajamaradékot. Most én vigyorgok szélesen, ami többek szerint egyenesen hányingerkeltő. A gyűrött figura rám emeli a tekintetét, mint aki rájött, hogy átverték. Buli a kezét szeretné rám emelni, de Koriander megálljt int.

- Egyszer elkaplak, Szörnyeteg – mondja, aztán szélesebbre tárja az ajtót, hogy beléphessek.

A Feloldozás most is tele van, de hozzám hasonlóan, a többiek sem a zene miatt jöttek. Junkiek. A drogra gyűlnek. A Pápa akármit meg tud szerezni. A legócskább fűtől, az inhalálós témákon át, a legdurvább hallucinogénekig mindent. Ezért szereti mindenki a Pápát. Amolyan keresztapa a Nyárdombon. Micsoda név egy gettónak.

A beszaggatott figurák szerte hevernek a sötét tánctér színes mozaiklapokból kirakott padlóján. Diszkógömb forog lassan a mennyzeten, apró csillagjai komótosan vonulnak végig a termen, és az elvarázsoltak arcán. Üzletemberek, háziasszonyok, gyíkok, kiscserkészek, itt akármit megtalálsz. Még isteneket is. Persze manapság úgy néznek ki, mint egy rakás hajléktalan. Megcsap a saját kapucnim keserű szaga, és emlékeztetem magam, hogy én is egy vagyok közülük.

Koriander egy, az UV-ben vakítón világító ajtóhoz vezet. Egy napszemüveget ábrázoló kép alatt „A Pápa” felirat olvasható. A gyűrött alak kopogtat. Válaszként unott mormogás hallatszik odabentről. Koriander halkan lenyomja a kilincset, belöki az ajtót, és gúnyosan előkelő mozdulattal betessékel. Ahogy elhaladok előtte, az egyik csápommal belenyúlok a fülébe. Összerándul, aztán jönne nekem, de sem zajt csapni nem akar, sem a vevőt bántalmazni. Tudja, hogy az nem tenne jót az üzletnek. És ami a Pápa üzletének rossz, az Koriandernek csak még rosszabb lehet. Szóval csak puffog, amíg behajtom magam mögött az ajtót.

- - -

Nola jó csaj. Semmi baj nincsen vele. Velem van. Nem tudok odafigyelni rá. A randink ugyanúgy megy, mint máskor és nekem ugyanannyira fáj, hogy nem tudok figyelni rá. Van ez a dolog vele. Hogy odavan a bukottakért. Az ő háromlábú istenének nevez. Szerintem másokkal is kavar mellettem, de ez így van jól. Legalább könnyít némileg a lelkiismeretfurdalásomon. Mert nem figyelek. Ahogy a fülembe liheg, csak a drogra gondolok, és a Pápával lefolytatott beszélgetésre.

- Ez nagyon új cumó, papám – mondta, és elhessegette maga mellől a félmeztelen táncoslányokat.

- Azért nem kéne ilyen pofátlanul felárazni.

- Ez csak pénz, papám! – nevetett. – Te isten vagy, nem? Mi neked a pénz? Csak anyag. Csinálsz, amennyit akarsz.

- Azok az idők rég elmúltak.

A szemem elé tartotta a jointot. Tökéletesre tekerte, csak a szűrő tűnt aránytalanul nagynak.

- Ezzel visszahozhatod őket – mondta.

- Mi van benne?

- Az elmúlt dicsőség, papám!

- Úgy értem, mi a cucc maga? Valami új? Vagy kikeverték?

- A cigiben kapa dohány van. De amibe belemártották…

- Mi az?

- Azt mondják… – elvigyorodott.

Várta, hogy sürgessem, de csak néztem a szemébe. Az éjfekete ember még feketébb szemeibe.

- Azt mondják, manna.

Alig várom, hogy Nola elélvezzen. Én szinte össze sem rándulok, de amikor megkérdezi, milyen volt, biztosítom róla, hogy eddig a legjobb. Csak már hadd lépjek.

- - -

Ahogy hazaérek, meghallom a konyhában zabáló és ivó lengyelek és Mulder zajait. Ezekkel hogyan hozott össze a sors, meg sem próbálom feszegetni. A lengyelek munkanélküli segélyen tengődnek, Mulder meg tévéfüggő, úgyhogy neki sincs ideje rendes munkákra, csak részidős melókra, hogy a kedvenc sorozataira hazaérjen. De egyelőre fizetik a részüket a lakbérből, úgyhogy nagy baj nincs. Meg a szagomat is elviselik. Mondjuk én is kénytelen vagyok elviselni az övéket.

Úgy közlekedek, hogy ne vegyenek észre, ha észre is vesznek mindegy, mert még egy hellót sem dobok nekik. Felmegyek a szobámba, és ledobom a kapucnisomat. A hátizsákomból előhalászok egy öngyújtót, azóta nem használtam, hogy leszoktam a cigiről. A porokhoz nem kell.

Aztán visszamegyek az utcára. Nem a hátsó kertben szívom el, mert oda csak a konyhán, a lengyeleken és Mulderen keresztül juthatnék ki.

A kocsibejárón állok, közvetlen a háromszínű kukák mellett. Megszagolom a cigit, és arra gondolok, csak a fejem játszik azzal, hogy valami egzotikus illatot kölcsönöz neki, csak a vágyam hiteget, hogy van benne matéria. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem narkó, kicsit elkedvetlenedem, és arra gondolok, talán valami indiai dohányboltól szerzett különlegesség. Persze a Pápa nem engedhetné meg a hírnevének, hogy szárított trágyát adjon el.

Ahogy rágyújtok, két rendőr sétál el a ház előtt, tőlem három méterre.

Pöfékelek, mert amióta letettem a cigit, nehezemre esik letüdőzni a füstöt. Azért később csak lecsusszan pár slukk. Aztán ahelyett, hogy megszoknám, köhécselni kezdek tőle, az orromon csapódik ki a füst. Próbálok minél halkabban túllenni az egészen, aztán bemenni, lefeküdni, elaludni, elfelejteni Nolát, a Pápát, a kidobott pénzt, ezt a világot, ezt az életet, meg főleg a régit. Mégis azon veszem észre magam, hogy egyre inkább és inkább szívom a cigit, nem akarom, hogy vége legyen, és igazából nincs is. Soha. Alig a felét szívom el, konyul ide-oda, mert a zsebemben szinte karikává hajtogattam, amíg hazaértem, de csak szívom, tolom, csapatom neki.

És egyszer csak az jut eszembe, hogy ebben tényleg van valami. A másik gondolatom az, hogy lehetetlen lesz felmenni a lépcsőn. Szétpergek, mint a gyöngyök. De tovább szívom, ami még benne van. Aztán megemberelem magam a túlélés érdekében, és elnyomom a dekket. A perverzen hosszú szűrőt kipöckölöm az utcára, de nem merek utánanézni. Befelé a kulcsommal olyan ajtót próbálok bezárni, amit nem kell, amit nem szoktunk, amit nem lehet. Olyan ajtót, ami ott sincs.

Nem tudom, hogy megyek fel a lépcsőn, de ahogy a szobába lépek, ott kezdődik az igazi mozi. Rögtön levetkőzök, és lefekszem, mert valami azt súgja, ezt az egészet csak akkor élem túl, ha most azonnal elalszom, kialszom, és elfelejtem a dolgot. Az első menetben nem sok időt töltök világosban, de a szoba már akkor is nagyon kicsinek tűnik. Az asztalom nevetségesen keskenynek és sárgának.

A fejem a párnára hajtom, lehunyom a szemem.

És elkezdek félni, ahogy még sosem. A képek úgy rohangálnak a fejemben, mint valami high-tech mozi. Ciripelésre hasonlító, fájdalmas hang kíséretében váltják egymást. Minden kattanásba beleremegek. Egymástól teljesen függetlenül és értelmetlenül villannak fel, és én mindegyikre újra és újra rákérdezek magamban. Minden gondolat három részből áll. Eszembe jut egy szék, a következő pillanatban rákérdezek: ez igazi? – ilyen van? Aztán betűvel kiíródik a szemem előtt, és én végigolvasom és nem értem a betűk mibenlétét, és a betűkből rögtön átzuhanok valami más fogalomba, úgy pörög az asszociáció a fejemben, hogy beleszédülök.

A képek túlságosan véletlenszerűen jönnek. Valamiféle folytonosságra van szükségem, hogy összerendezhessem saját magam. Felkapcsolom a villanyt. Akkor szakad egybe az egész világ.

Összecsúszik az elmém a valósággal. Az emlékeim soha nem látott képekkel. A múlt és a jelen és még valami más. Arra gondolok: ez az őrület? És igen, ez az.

Felkelek az ágyból. A szívem kétmilliót ver percenként. Tudom, hogy valamit csinálnom kell, vagy meg fogok halni. Ez sokszor eszembe jut, és aztán mindig ugyanaz a kérdés: és az baj? Aztán végigpörgetem az agyamban azokat, akik hiányolhatnának. De nem értem őket. Hallom a lengyelek és Mulder nevetését a konyhából.

Azon veszem észre magam, hogy körbe-körbe mászkálok a szobában, és tudom, hogy egy ponton mindig megreccsen a padló. És nem értem a reccsenést. És nem értem a nevetést. Csak tudom. A folytonosság képei között ezer és ezer mindentől független kép zakatol át az agyamon, és én azokat is szórom a kérdéseimmel, és mindenre rácsodálkozom, miközben mindet tudom, de egyiket sem értem.

Mert a jelentéktelenségükben annyira értelmetlenek.

Ez az őrület?

A félelem egyre erősebb hullámokban csap végig rajtam. Kicsit a haláltól félek, de nem tudom, hogy az annyira rossz dolog-e. Sokkal jobban félek attól, hogy így maradok. Arra gondolok, ha ez a dolog nem múlik el reggelre, akkor mindenki azt fogja gondolni rólam, hogy meghülyültem. A meghülyültem szón hosszan elgondolkozom, a leírt formája a szemembe ég, csak mászkálok a szobában, recseg a padló, nevetnek a lengyelek és Mulder. Én csak azt szeretném, ha ez az egész elmúlna.

A szoba nagyon kicsi. Az asztalom nevetségesen sárga, a nadrágom szárát megigazítom a szárítón, mert ez így jó lesz, mert ezt így szoktam, én szoktam ezt csinálni, a párnák értelmetlenül hevernek az ágyamon, nekiütközöm combbal a fotelnak, és sem a lépésnek, sem a billenésnek, sem a fotelnak, sem a nyomásnak nincs semmi értelme.

Aztán megjelenik előttem Mulder arca, és nem értem, sem a formáját, sem a szimmetriáját, semmit. Mulder ma szabadnapos, ma nem dolgozik, de különben szakács, egy hotelben, a Shelbourneben, de néha itthon is szokott főzni, és látom magam előtt, ahogy a pulton vágja a kolbászt a sárga nyelű késével.

Mulder?

Szabadnap?

Dolgozni?

Szakács?

Hotel?

Főzni?

Kés?

Kolbász?

Pult?

Sárga?

Semelyik sem jelent semmit.

Shelbourne?

Az főleg nem. Mert nem is az én nyelvemen van. Mert nekem saját nyelvem van. Nekünk van. A lüetán.

Kik azok a nekünk?

A Shelbourne meg angol. Mert van egy olyan nyelv is. Teljesen más és valakik kitalálták. És én beszélem.

Nem tudom hány kör megy le, mennyit recseg a padló, vagy hányszor nevetnek fel a lengyelek és Mulder, de világos, hogy valahogy életben kell tartanom magam. A kezem folyamatosan a mellkasomon, figyelem, ahogy a szívem pumpál, szinte érzem, ahogy az agyam elönti a szar, na, mi lesz a fődíj: szívroham vagy agyvérzés. Arra gondolok, mélyeket fogok lélegezni,

mert olyat kell csinálni az embernek – lélegezni

meg iszom valami folyadékot,

mert olyat is kell csinálni az embernek – inni

és járkálni fogok tovább a szobában, hogy kifáradjak, és akkor lelassul a szívverésem, és akkor végre lefekszem és el fogok tudni aludni.

És akkor életben fogok maradni.

Aztán belenézek a tükörbe és minden amit látok és minden amit valaha gondoltam magamról és minden amit azon az estén, még mielőtt elindultam volna a központba, hogy találkozzam Nolával,

azzal a nővel

minden, amit a külsőmről gondoltam,

mert testem van

és arcom

annyira értelmetlennek tűnik, ugyanannyira szánalmasnak, mint minden más a szobában, abban a kartondoboznyi szobában, ahol körbe-körbe rohangálok.

Mert igen, találkoztam azzal a nővel. És ettünk. És beszélgettünk. És nevettünk. És dugtunk.

mert ezek jók

ezeket szokás csinálni

mert ő szereti a bukottakat

minket

kik azok?

Messzi emlékek, de létezőek. Csakhogy minden emlékkép közé ezer és ezer másikat, véletlenszerűt vág az agyam. Helyeket, ahol előző nap jártam, ahol majd holnap járok, a várost száz évvel ezelőtt, és talán száz évvel a jövőben, buszokat, lépcsőházakat, ajtókat, egy postaláda felé nyúló kezet, kiáltó szobrokat, nevető arcokat, futó lábakat, az öbölt, kite-szörfösöket, ismeretlen italos üvegeket, koszos lépcsőházban ülő kislányokat, egy női szempárt a szemüveg mögött.

Arra gondolok, hogy annak ellenére, amit összehaluzok, világosan tudom, mi történik, akkor is, ha fogalmam sincs semminek az értelméről. Egy darabig millió bevágott kép között azon gondolkozom, hogyan fogom leírni ezt az egészet, mert valami azt súgja, hogy írni azt szeretek. De vajon képes leszek-e leírni ezt? Le kéne tudnom írni, nem? Képes leszek-e írni valaha? Mert írni szeretek. Akárhogyan is csinálják azt.

Igen, tisztában vagyok a történésekkel,

nem őrültem meg, csak beszívtam

mert a világban van olyan dolog, hogy drog

és ha elszívom, ez történik

ezeket a dolgokat látom

ilyen képeket

és azzal is egyre inkább tisztában vagyok, hogy ha így maradnék, akkor tudom majd annyira kezelni a helyzetet, hogy mások ne fedezzenek fel rajtam semmi különöset. Tisztában vagyok vele, hogy ha valakivel beszélgetnem kell majd, akkor képes leszek tíz szóval válaszolni, miközben a fejemben tizenötezer verődik ide-oda minden pillanatban, és százezerszer annyi kép.

Ez az őrület?

Aztán lassan elfáradok és lefekszem és ablakot nyitok a cidrire és mélyeket lélegzem és még egyszer felülök, hogy igyak a szörpömből, mert van olyan, hogy szörp, mert valaki kitalálta, én meg megcsináltam magamnak, mielőtt leléptem otthonról, hogy találkozzak azzal a nővel. Nolával.

mert az emberek neveket adnak

Szörnyeteg

Aztán még párszor felébredek, és látom a fordítva lehúzott rólót az ablakomon, és minden ébredés alkalmával a világ kicsit tágasabbnak tűnik. Ilyenkor arra gondolok, hogy reggelre elmúlik minden. És megint csak egy gondolatom lesz egyszerre, és a szívem sem fog kalapálni, és megszűnnek a képek. Vagy legalább tovább maradnak a fejemben egy ezredmásodpercnél, és jobban megnézhetem őket.

- - -

Életben maradtam,

mert meghalni az olyan rossz?

valaki vagy valami életben tartott. Talán én. Talán az Egyisten. Mert van olyan, hogy az Egyisten. És olyan is, hogy az Egysátán. Igen, erre konkrétan emlékszem az előző napból.

és egyik sem én vagyok

többé már nem

Olyan helyen jártam, ahol még ember soha. De én igen. Én voltam ott. Amikor felébredtem, az jutott eszembe, hogy egy tébolyodott isten fejébe láttam. És úgy is volt. A saját elmémben jártam. Egy bukott elméjében. A legeslegmélyén. Ahol az olyan dolgokra, mint a párna, vagy mint a pankráció, vagy mint a szekrénybe elpakolás rá kell kérdezni, mert egyik sem tűnik igazinak.

Ahol rajtam

Szörnyeteg

kívül tényleg nincs senki és semmi. Talán csak az Egyisten.

És még sosem féltem ennyire.

- - -

A másnapnál üresebb dolog nincsen. A bordó-kék-okker fotelomban ülök, és vizsgálgatom a falakat, a tárgyakat. Most nincsenek kérdéseim hozzájuk. Most nem beszélnek hozzám, minden csendes. Nem látom a képeket sem, és nem hallom a ciripelést. Nincsenek fájdalmaim, de semmi más sincs. Nem a tébolyodott isten fejében vagyok.

Nem maradhatok a szobában. Sétálni indulok. Az idő dél körül járhat, verőfényes napsütés kísér végig a Hatbugyor sétányon. Az öböl halszagú ugyan, de legalább fényes, és van némi mozgás. Azon veszem észre magam, hogy nem szívesen létesítek szemkontaktust a kocogókkal és a kutyasétáltatókkal. Nem vagyok kíváncsi a pillantásaikra. Tudom, hogy utánam fordulnak, de próbálok nem tudomást venni róla. Ma nem tudnám úgy kezelni, mint máskor.

A gyaloglás szinte egyik percről a másikra kimerít. Akkor veszem csak észre, hogy alaposan eltávolodtam a kéglitől, rendesen szedhettem a lábaimat. Leülök egy padra, és hallgatom a sirályok rikácsolását. Újabb és újabb kocogók haladnak el előttem, nem nézek rájuk, előre meredek. A kikötőből hangos kürtszóval kifut egy háromszintes óceánjáró.

Megéhezem. Az öbölben nem nagy tudomány találni egy üzletet, ahol vehetnék egy Snickerst, vagy egy kólát, talán a cukor vagy a koffein kizökkenthetne, de nem tudom rászánni magam, hogy útra keljek. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnék szólalni a boltban. Hogy az eladó szemébe tudnék nézni. Mert mi van, ha meglát valamit a szememben, abból, amit én láttam tegnap. Hogyan érthetné meg, amit lát? Hogyan érthetné meg, amit mondok neki?

Mert nekünk saját nyelvünk van. A lüetán.

Mekkora baromság. Nem tudom, létezett-e valaha a lüetán nyelv, de az biztos, hogy egy szavát sem beszélem. Talán elfelejtettem, talán sosem volt.

Nem messze sétálókat látok meg. Eleinte hangosan beszélgetnek, de ahogy közelednek, egyre csendesedik a hangjuk. Észrevettek. Ennyi az egész. Alaposan megbámulnak, amíg oda nem érnek elém, persze akkor már nem fognak bámulni, úgy tesznek majd, mintha ott sem lennék.

Bocs, hogy itt vagyok.

Nem akarok itt lenni. A tébolyult isten fejében akarok lenni megint.

Egy Down nóta egy sora jut eszembe: „a kétségeimet az útszélén hagyom, és visszaengedem a napfényt az arcomra.” Becsukom a szemem, és a Nap felé fordulok. Engedem, hogy melegítsen.

Végre rászánom magam, és felállok a padról. A Feloldozás felé indulok.

- - -

- Szóval tetszett a régi idők íze, igaz, papám? – kérdezi a Pápa.

Egy csík fehér port szív fel az üvegasztalról. Az ördögszarvakat viselő lány a következő utca fölé hajolna, de a Pápa lelöki a pamlagról. A nő sértődötten bekúszik az egyik sarokba. Most egy szőke loknis rabolna rá a szerre, de az éjfekete ember csak felemeli az ujját, és a lány elkushad a kanapén, a fejét visszahajtja a Pápa ölébe.

- Van még belőle?

- Tudod – mondja, miközben hátradől – én is megkóstoltam, és azt kell mondjam, nekem semmi speckó.

- Van még belőle?

- Az istenek eledele, mi? Az a manna téma. Olyan ez nektek, mint a vér a vámpírnak? Vagy az emberi agy a zombinak?

- Csak mondd, mennyit akarsz érte.

- Mennyid van?

- Hatezer itt nálam – felmutatom a gurigába csavart bankókat. – De tudok többet szerezni.

- Hatezer, mi?

- Tudok többet szerezni.

- Szükség is lesz rá. Azért mondd már el, mivel szerez pénzt egy isten?

- Ne foglalkozz vele. Meglesz. Mondd, mennyi.

- De ugye nem fajtalankodással.

- Mi?

- Nem árulod a tested, ugye?

- Mi különbséget jelentene az neked? A korpa az korpa, nem?

- Különbség volna. Mert nem akarom, hogy emberekkel feküdj össze.

- Kinyögöd végre, mennyit akarsz a cuccért?

- Úgy értem, nézz végig a nyájon! – tárja szét a karjait. – Már most is kétségbeesett időket élünk, amelyben az ember annyira elkorcsosult, hogy szégyell a másik arcába nézni, nehogy ő maga nézzen vissza rá.

- Nem tudlak követni.

- Belterjes szeméttelepeken fajzunk, mint a csótány, csak sokkal silányabb kivitelben. Talán mindent túlélünk, de ezen kívül semmi pozitív kvalitásunk nincs.

- A szerek tettek filozófussá?

- Ne feledd, hogy én vagyok a Pápa. A szavakat a felsőbb hatalom adja a számba, a gondolatokat a felsőbb hatalom plántálja az agyamba.

- Az Egyisten, igaz?

- Nem érdekel, hogyan hívod. De azt biztos nem akarja, hogy amúgy is elkorcsosult fajtánk a tiétekkel keveredjen.

- Csak add a cuccot, és itt sem vagyok.

- Még mindig nem érted. Ha függővé válsz, akkor visszajársz. Ha visszajársz, fizetni fogsz. Amíg fizetsz, addig meg is kell szerezned a pénzt. És amikor végképp kifogysz az alternatívákból, akkor össze fogsz feküdni egy emberrel. És én ezt nem engedhetem meg. Nem. A nyáj nevében.

- Ez sosem fog megtörténni. Nem kedvellek titeket annyira.

- Nolának is ezt mondod? – a hangja elkomorodik. – Ez izgatja fel?

Nem válaszolok. Tudja. Fölösleges tagadnom. Ülünk egymással szemben, ő a pamlagon, combján a szőke fejével, én a fotelban, kezemben a guriga pénzzel. Csend. Felállok, a pénzt a zubbonyom zsebébe csúsztatom. Egy darabig farkasszemet nézünk. Aztán elfordulok, és a kijárat felé indulok. Csak pár lépést teszek, mielőtt kibiztosítja a fegyvert a hátam mögött.

Nem habozok. Egy ugrással termek előtte, a pisztolyt kisöpröm a kezéből, őt pedig feltépem a pamlagról, és addig emelem, amíg a szemünk egy magasságba ér. Csak egy pillanatnyi ideje van megijedni, aztán a csápjaim cafatokra tépik az arcát. A szőke loknis a fegyverért nyúl, de egy rúgással eltöröm a gerincét. A vas hidege megnyugtatóan simul a kezembe. Az ördögszarvas lányhoz lépek, aki nekem háttal térdel a sarokban. Halkan dünnyög, csak amikor közelebb lépek válik világossá, hogy imádkozik.

- Hol a manna? – kérdezem.

Nem válaszol, imádkozik tovább.

A fegyver csövével végigsimítok a tarkóján, aztán egy ponton megállítom, és erősen nekinyomom.

- Hol a manna?

Hang nélkül oldalra nyújtja a karját, és egy embernagyságú márványkeresztre mutat, közben tovább zsolozsmázik. Ahogy abbahagyja, szétlövöm a fejét, aztán a kereszthez lépek. Nem keresek rajta titkos rekeszt, egyszerűen szétzúzom a fegyver agyával. A manna úgy robban az arcomba, mint a ventillátorba szórt liszt. A hallucinációk azonnal rámszakadnak. A tébolyult isten fejében vagyok megint, és a képek olyan sebességgel száguldanak át rajtam, hogy felborítanak. A ciripelő hang most sokkal sűrűbb, sokkal fájdalmasabb, minden érzékemet kitölti, mégsem képes elnyomni a hallban kopogó léptek zaját. A márványon fekszem, és az ajtó felé fordulok. Akármelyik pillanatban beléphet Koriander a gyűrött pofájával. És valószínűleg vele lesz Buli is. Meghallották a lövést, persze. A lövés, igen. A pisztoly, a pisztoly itt kell, hogy legyen valahol. Fektemben tapogatózom, de a vas hidege helyett csak a márvány hidegét érzem.

Beszakad az ajtó. Buli rohan felém, megállíthatatlanul, mint egy elszabadult tehervonat.

Ez igazi?

Ajtó?

Rohanni?

Buli?

Tehervonat?

Felém?

Ki az?

Nem értem.

Beletapos az arcomba. Több csápomat széttrancsírozza, az egyik szemem előtt elsötétül a világ, valami langyos ömlik végig az arcomon.

Fájdalom?

Vér?

Szemek?

Látni?

Az arcom.

A tükörben.

Minden, amit addig gondoltam.

Az ép szemem lezárom, és további ütéseket várok, de azok nem érkeznek meg. Vagy csak az idő fagyott meg egy pillanatban. Talán csak a képek gyorsultak fel annyira, hogy egy másoperc alatt annyi villan be, hogy végtelenre nyújtják azt. Vagy csak nem érzem a további ütéseket. Vagy semmit sem érzek. Nem tudom. Kinyitom a szemem.

Koriander gyűrött pofáját látom magam fölött.

És végre értek valamit.

Teljesen hülye módon azokat a ráncokat.

Minden más, a hatmilliárd élet képei, a többmillió civilizáció hangja, a szaguk, az ízük, az eltitkolt létformák, a meg nem született életek, az elmúltak mind annyira értelmetlennek tűnnek. Annyira picik, mintha mindet be lehetne zárni egy kólásüvegbe.

De azok a ráncok a maguk kaotikus elrendezésében annyira egyértelműek. Nem tudom levenni róluk a szemem. Követem a vonulásukat, végig a Koriander nevű ember arcán.

mert az emberek neveket adnak

- Megmondtam, hogy egyszer elkaplak, Szörnyeteg – hallom a nagyon messzi távolból.

Aztán meghallom a fegyver ismerős dörrenését, és látom, ahogy szétfröccsenti az arcom, a kék arcot, amit annyian gyűlölnek most is odakinn az utcákon, amibe annyira kevesen mertek egyenesen belenézni. És nevetek. És már azt sem tudom, a lövés előtt vagy utána. Nem mintha ez fontos volna.

Ez az őrület?

És most már így maradok?

És van itt valaki más?

Halló?

Az Egyisten.

Vagy az Egysátán.

Vagy csak én?

Szörnyeteg?

 
Nemsokára találkozunk, addig is, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.

Ez volt sanyika. Elhúztam.

 
 
16.

gondfoci 2010.02.26. – Igazolvánnyal Rendelkező Aktatologató Fasztojás
gondfoci 2010.02.26. – Finis
gondfoci 2010.02.15. – Végünk van
gondfoci 2010.02.11. – Az egér kalapja
gondfoci 2009.12.29. – Az igazság 1.
gondfoci 2009.12.14. – Betmenes, Tarantinos
gondfoci 2009.12.01. – Eladom a lovam
gondfoci 2009.11.16. – Düsseldorf Sun City
gondfoci 2009.08.20. – Fújd fel a tüdőm!
gondfoci 2009.08.10. – Tévénemzedék, mert szeretem
gondfoci 2009.08.03. – Szex, szerelem, gyengédség, ujjazás
gondfoci 2009.07.13. - Futás!
gondfoci 2009.07.06. - Régi ismerős
gondfoci 2009.06.29. - Cascais, Sintra, Lisszabon különkiadás
gondfoci 2009.06.22. - Saját szavaimmal
gondfoci 2009.06.15. - sanyika első ügye: "Csöcsfej"
gondfoci 2009.06.08. - Politikai Korrektség Power és szerelem
gondfoci 2009.06.01. - Leégtem
gondfoci 2009.05.25. - Madrid különkiadás: sanyika Sex Tape
gondfoci 2009.05.18. - Reménysugár
gondfoci 2009.05.04. - Hitlerezés
gondfoci 2009.04.20. - Sanyika Szimulátor(TM)
gondfoci 2009.04.11. - Húsvéti teszt, tippek, fejtörő
gondfoci 2009.03.16. - Amszterdam különkiadás - Drogok, kurvák, ööö...
gondfoci 2009.02.09. - Csajozás Szerepjáték
gondfoci 2009.01.19. - Párizs különkiadás: Disneyland, pénz, fekete nők
gondfoci 2008.11.25. - Biohazard
gondfoci 2008.11.18. - Évicica
gondfoci 2008.11.10. - Titokfejtés
gondfoci 2008.11.03. - Hogyan legyünk kőkemények?
gondfoci 2008.10.20. - A női titok
gondfoci 2008.10.13. - Összefüggés a kalóz és a szopás közt
gondfoci 2008.09.29. - Gettó Jézus
gondfoci 2008.09.22. - -75% szex és társasjáték ingyen!
gondfoci 2008.09.15. - Dublin sztriptíz