Sportos, drogos, csarlszbukovszkis és főleg tatus kiadás.

 
Sziasztok, ez sanyika és a gondfoci, néhány magvas reggeli gondolattal, hogy jól induljon a napotok, egy abszolút szalonképes fotóregénnyel, némi sport, némi alkoholista, némi Jézus és egy csomó armadillo.

 
REGGELI GONDOLATOK
1. Na, ez nehéz szülés lesz.
2. Beütött a széntabletta.
3. Elapadt a csokim.

Szép napot mindenkinek! Most menjetek el az iskolába vagy a dolgozóba, gyerekek, de ne felejtsétek el a zoknit rendesen felhúzni! Akkor jó, ha reccsen.

 
VAN KÉPREGÉNY ROVAT

Az utolsó képre rá is kattinthatsz. Mondjuk a többire is, csak semmi értelme.

 
EGY TÉNY, AMITŐL MAJD OKOSABBNAK TŰNSZ
A tatu egyszerre négy utódot hoz világra, mindig ugyanolyan neműeket.

És máris okosabb vagy, mint 3 másodperccel ezelőtt!

 
FUTÁS!
Futok. Felveszem a navy kék Wilson alsómat és egy pólót, amin jól látszik a verejték és futok. Fáslit tekerek a térdemre és futok. Még meghallgatom a Lysergik Funeral Procession utolsó taktusait és futok. Le a lépcsőn, gyors pillantás a konyhába, kell-e köszönni valakinek, aztán ki az ajtón, kulcs a sapkába, és futok. Mindig kapkodó tempóban el a spar előtt, levegőkapkodósan, de futok tovább.
Buszmegálló, átugrom a púpos átkelőt, néhányan félreállnak, néhányakat kikerülök, keskeny járda egész a templomig, aztán futás, át a templomudvaron, levágom a sarkot. A kocsisor mellett futok, nézek hátra mindig, jó-e most, mehetek-e már, aztán át a másik oldalra, csak néhány szökkenés. A lefüggönyzött olasz étterem, irigy digók, a patika, jó fáslit árulnak, jó kenőcsöket, az ég áldja őket, a Centra, drága kaják, hőkövető indiai meg arab alkalmazottak, most kövess, Abdul! Zavarbaejtő kereszteződés, csak akkor fékezek, ha muszáj, különben láthatatlan labdával cselezek keresztbe az úttesten, miközben a zöld emberke bizonytalanul lépked valahol a jövőben.
A Fairview parkban el a játszóterek mellett, el a focipályák mellett, el a kosárpálya mellett, a padok mellett, szerelmesek emléke ül rajtuk, de jó, hogy már nincsenek sehol. Kirobbanok a Clontarf Roadra, el a Bar Code mellett, Bram Stroker drakulamúzeum, a mai napig nem döntöttem el, hogy akarom-e látni vagy nem, de eddig nem láttam, szóval lehet, hogy eldöntöttem. Végig a taxisok mellett, a frissen felállított cirkuszsátor mellett, Tom Duffy cirkusza mellett, lámák, tigrisek, oroszlánok, mondják a plakátok, és mindig kék és mindig piros és mindig sárga, a cirkusz színei, a ponyva alól hallani az elefánt trombitáját. Átsuhanok a becsatlakozó úton, a vezetők elbizonytalanodnak, amikor szembefutok velük, sose értik meg, hogy nem fogok megállni.
Ótvar fémszobor mellett futok, nézem, a vállam fölött tekerem a fejem, csak nézem, hátha más szögből, valamilyen szögből, legalább egy szögből mutat bármi értelmet. Az öbölben automatikusan bekapcsolódik a faszfej-számlálóm. Ritka, hogy kevesen vannak.
Futók, de sokkal több gyalogló. A gyaloglók szégyelik, hogy gyalogolnak, szóval ők kutyasétáltatásnak álcázzák, vagy barátnő kísérgetésnek, vagy úgy tesznek, mintha ők ezt nagyon komolyan vennék, a gyaloglás nekik sport kéremszépen. Mindet lehagyom. A jobb alakú lányok fenekét megnézem, próbálom tartani magam, akkor is, ha már vödörbe lehetne gyűjteni az izzadtságot, ami a homlokomról potyog. A szembejövőkkkel csak akkor törődöm, ha nincs rajtuk napszemüveg. Sose érdekel, aki napszemüveg mögül leskelődik.
A futókat ritkán hagyom le, csak ha öregek, és kifulladnak, vagy ha szemét kedvemben vagyok, mint a fickót, aki a kisfiát hozta le a partra, hogy együtt fussanak, apa és fia, és végigkocognak az öblön, és az apa mindig megvárja a kisfiút, és visszafogja magát, és a kissrác is tartja a tempót, hogy apa büszke legyen rá, és lassan eltölti a büszkeség és a megkönnyebbülés, hiszen előttük a fahíd, ami a szigetre visz, tudja, hogy csak addig kell kibírnia, és apukája bíztató szavát hallja, és egy pillanatra boldog, amikor nagyon mélyről, egy utolsó balls-to-the-wall hajrával elsüvítek mellettük, és előttük érintem meg a hidat. Nem értik, amikor először láttak, még a Vernon Avenue lábánál pihentem az árnyékban.
A csónakokat néztem és az Irish Ferries hajóját, zöld-fehér hajó, nagy lóherével, a felhőket néztem, nemsokára átrepülök rajtuk megint, „Sanyi comin’ marchin’ home again” dúdoltam az English Civil War átköltött témáját. Aztán haladnak el előttem apa és fia, ugyanúgy, ahogy mind a kutyasétáltatók, a gyaloglók, akiket lehagytam, az életművész, aki azt hiszi attól valaki, ha a halszagú öbölben kiül a mellvédre megenni az olcsó gyorskaját, vagy a másik, ősz haj, mindig feketében, napszemüvegben, odahugyozik a bokorba, attól ember, ha sört iszik a hátizsákjából, és belebámul a messzeségbe, mint valami költő, iskolás lányok, fogyni akarnak, van miből, középkorú nők, nem akarnak felhízni, és figyelem őket, és arra gondolok, hogy nem dagadtak igazából, de sose lesz belőlük semmi, mert valami az alapoknál romlott el, mintha a Jóisten nem nőnek akarta volna őket, szerelmesek sétálnak el előttem, a fickók rám néznek, alfának akarják érezni magukat, én visszanézek, visszaizzadok, visszabűzlök, és erre haladnak a futók is, nem nézem őket, tudom, mi jár a fejükben.
Megkérdezem a térdem, mehetünk-e tovább, amikor a válasz igen, nekiindulok a fahíd felé. Kis ösvényt követek, nem az aszfalton futok, nem a lámpák alatt, hanem a füvesített területen. Ha szembefut valaki átengedem neki, udvarias vagyok, de nagyon ritkán nézek rájuk, nem hiányzik az „összetartozunk-pillantás”. Én nem tartozom össze senkivel. Főleg nem futókkal. Át a parkolón a Busairas előtt. Fel a padkára, két talp széles, megőrzöm az egyensúlyom, úgy futok végig rajta.
A fahídnál megvárom, amíg valaki érdekesebb vetődik arra, többnyire gyalogló, megérinti a hidat, elindul vissza, figyelem, hogy kellő távolságba érjen, aztán követem. Olyan, mint a nyúl az agárversenyen. Valami kell, hogy visszahúzzon, magamtól visszafelé nehéz. Most nem a parton futok, hanem beljebb, a Clontarf Road mellett, itt kevesebb a futó, a gyalogló, akad azért biciklis, de velük sem foglalkozom sokat. A buszmegállókat számolom, egymás után hagyom el a korábbi futóútvonalak csomópontjait, lassan előtűnik a távolból Tom Duffy cirkusza, mögötte a Dart felüljárója, Fairview.
A Bar Code-tól gyorsítok, legyorsulom a zöldnél indító kocsikat, be a parkba, mély levegő, köpet a kukára, megigazítom a Wilson cipőnyelv mögé senderedett szárát, a kezemmel végigszántok a fejemen, verítékpárában futok. Át a parkon, jobbra a város díszletszerű képtelensége, csak egy sor ház, mindig csak egy sor, mögötte nincs semmi, fölötte nincs semmi, körbe-körbe, mindig csak egy sor, ahogy a cirkusz színei a kék és a piros és a sárga. Ki a parkból, át az őrült kereszteződésen, az öreg részegek sandán szemlélnek a pub ajtajából, elfutok a Garda mellett, mindig tolvajnak érzem magam, de sose vesznek üldözőbe, be a templom kapuján, egy pillantás a keresztre, szellemarcok.
Aztán osonó módban ráfutok néhány szerencsétlen bevándorlóra. Meló után szatyorban viszik haza az olcsó Lidlis söröket, buli lesz, próbálják lemásolni az otthoni életüket, belakni ezt az újat, elhinni, hogy ez még mindig ugyanaz, hogy ők még mindig ugyanazok az emberek. Nem hallanak közeledni, csak akkor toppantok, amikor elhaladok mellettük, megijednek, HA! Ráfutás, mekkora találmány.
Aztán már csak fel az utcán, el a spar előtt, sapkából elő a kulcs, fel a lépcsőn, fáslit a karnisra, ruhákat le, minden egy gombócban a sarokban, mint egy megrugdosott állat, a törölközőmet, a törölközőmet magam köré, hol a tusfürdőm, ki fürdőbe, be a víz alá.
A halántékom lüktet, a lábaim merevek, a térdem süketen jajveszékel. Minden lépést, ami egy másodperccel tovább távoltart az őrülettől, érdemes megtenni.

 
PIACSEKKER
929 napja nem ittam szeszet.
Igen, én alkohol nélkül is rosszul tudom érezni magam.

sanyika vagyok, alkoholista, és...

„Utálom az alkoholistákat” mondta.
„Mindenki utálja őket” mondtam. „Azért isznak.”

Egyébként aki minőségi alkoholista irodalmat akar olvasni, olvasson Charles Bukowskit. A többi kapjon leprát.

 
Parti Animals 2.
GETTÓ JÉZUS

Csak tíz mérföldre jártunk Santa Miachótól, amikor megláttuk a stopposokat.
- Persze, srácok – mondtam.
Alvo elröhhentette magát.
- Szerintem fel kéne venni őket – mondta Anita.
- Mi? – kérdezte Alvo, de már fékezett.
- Ne állj meg – mondtam.
- Lehet, hogy ők is a bulira jönnek – mondta a lány.
- Akkor biztos kurva jó fejek. Ha szépen kérjük, talán mi is kaphatunk pár heget a vállunkra.
- Most úgy beszélsz, mint egy igazi seggfej – mondta Anita.

A kocsi megállt. Három figura lépett ki az árnyékból, a fényszórók hülyén világították meg őket, két nő és egy arc. Az egyik nő magasabb volt mindenkinél, akivel valaha találkoztam, mintha egy porszívó egyszer félig felszippantotta volna, mindene mintha kicsit elnyúlt volna. A másik úgy nézett ki, mint Disney Pocahontasa, tökéletes vonalak, a mögötte lévő fekete világot mintha blue-box technikával vetítették volna mögé, ő meg teljesen egyedül létezne mindenen kívül. A fickó pedig mint egy kiöregedett Pokol Angyala, összefogott ősz hajjal, bőrjakóban, kicsit mint te, apám.

- ’Estét – mondta a figura, és őszintének tűnő öregemberes mosolyt villantott. Volt benne valami Sean Connerys, de amíg a másik Scothot ivott szívesen, ez a Sean Connery jobban szerette a metamfetamint.
- Merre mentek, fiatalok – könyökölt ki Anita.
- Santa Miachóba – mondta az öreg.
- Oda elvihetünk – a lány Alvóra nézett. – Ugye?
- Hárman vannak – mondtam. – Három meg három az hat. A verda öt személyes.
Tudtam, hogy az öreg hallotta, amit dumáltam, de mégcsak el sem halványodott a mosolya.
- Akkor talán szállj ki – mondta Anita. – Hatból egy az öt.
- Hé, hé, hé – lépett közbe Alvo. – Jesus a tesóm, nem megy sehová.
Kicsit megnyugodtam.
- A srácokat meg persze, hogy elvisszük!

Anita felkacagott, és már nyitotta is a hátsó ajtókat, hogy az idegenek beözönöljenek, azok meg nem kérették magukat. Úgy vonaglott hátul az egész társaság, mint valami húskígyó, mindenki kereste a helyét, de mindig mindenkit szúrt legalább egy könyök vagy valami. Én úgy keveredtem az egészbe, hogy észre se vettem, és azon kaptam magam, hogy az előző percben még Alvóval együtt bámuljuk a szerencsétlenkedést, a következőben pedig már hátul ülök, a hármunkon végigterülő Pocahontas alatt, Alvo mellett pedig a félig felszippantott asszony, hogy kényelmesen elférjen a lába. Igy döcögtünk tovább.

Az öregembernek csak három perc kellett, hogy megkérdezze, akarunk-e szívni. Megszavaztuk. Ő kezdte a kört, aztán Anita folytatta, majd én következtem. Nagyon karcolt, régen nem szívtam, annyira kellett koncentrálnom, hogy a füstöt lenn tartsam, hogy megremegett a spangli a kezemben. Levegő, az orromon szökött a füst, hátradőltem, minden erőmmel próbáltam visszatartani, lenyelni, ha máshogy nem megy. Számoltam a másodperceket, tizenöttől vissza, és a parazsat néztem, próbáltam felülkerekedni a remegésen, hogy ne hamuzzam össze Alvo kocsiját. És az ölemben fetrengő nőt. Végül a legjobb barátom, aki a tükörből végigkövette a rakéta útját, rámszólt:

- Ne stoppold a spanglit, Jesus!
- Bocs – motyogtam, és átnyújtottam Pocahontasnak.
- Szép neved van – mondta, a tarkóját az egyik, a fejét a másik combomon nyugtatta, úgy szívta meg a cigit.
Csak hümmögtem egyet. Végignéztem, ahogy lenntartja a füstöt. Aztán ahogy kifújja, közvetlenül az arcomba. Igyekeztem elszívni a levegőre kikerült anyagból annyit, amennyit lehetséges. Aztán feltámaszkodott, és előre nyújtotta a spanglit a félig felszippantott asszonynak. És újra elnyúlt hármunkon. Kicsit kussoltunk. Majd miután leszívta a magáét, Alvo szólalt meg:

- Szeretitek a vicceket?
- Én nem nagyon – mondta a félig felszippantott asszony. Nem akartam hallgatózni, de mintha minden más kizáródott volna a világomból, nem volt más csak egy doboz, benne én, mellettem két szobor, keresztbe rajtunk egy harmadik, és minden néma volt és mozdulatlan és ingertelen, leszámítva azt az egyetlen zajforrást, Alvo és a nő párbeszédét, nem tudtam nem odafigyelni.
- Ezt imádni fogod – mondta a barátom.
- Tegyél próbára.
- Harry Poszter, öh, Harry Poh… popo… Harry Posz… Hepo… posz… posz…
- Harry Potter?
- Igen.
- Egy Harry Potteres vicc?
- Igen.
- Amikor maszturbáló varázslatokat végez a paplan alatt?
- Igen.
- Ismerem.
- Hálistennek – mondta Alvo, aztán kussolt.

Az öreg szólalt meg fojtott hangon.

- Én nem ismerem – aztán kifújta a füstöt.

Hosszan ránéztem. Csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy elmondom a viccet, de aztán azt dünnyögtem, hogy én sem. Anita is azt dünnyögte. Csak Pocahontas nem szólalt meg. A verda plafonján szaladgáló hangyákat nézte.

- Mi a francot kerestetek ilyenkor a sivatagban – kérdezte Anita egyszercsak.
- Fogalmam sincs – mondta az öreg.
- Gombákat vagy mit?
- Szerintem nem, de lehet.
- A monyónkat kerestük – kacagott fel Pocahontas.
- Titeket kerestünk – mondta a félig felszippantott asszony.

Egy pillanatra megfagyott a levegő.

- Csak vicceltem – mondta nyeglén.

Alvo kierőltetett egy hahát.

- És ti egy család vagytok vagy mi? – kérdezte Anita.
- Nem hinném – mondta az öreg.
- Igen – mondta a félig felszippantott asszony. – A fickó ott hátul a férjem.
- Ettől tartottam – mondta az öreg.
- És én a lányod vagyok? – kédezte Pocahontas.
- Nem.
- Akkor ki vagyok?
- Nem tudnám pontosan megmondani, de valaki más felesége.
- Oké – mondta Anita. – Lassan rámhozzátok a frászt.
- Nyugi, csak a drogok – szólalt meg az ölemben fekvő nő.
- Mindig ezt csináljátok, ha szívtok?
- Nem tudom. Te tudod?
- Honnan tudnám?
- Te kinek a felesége vagy?

Anitára néztem. A szája nyitva volt, de nem jött ki rajta hang, pont mint amikor gyors válasz készül, de az utolsó pillanatban megdől minden igazsága, és aki adni készül csak tanácstalanul rátátog a világra.

- Nem tudom – mondta végül.
- Azt hiszem, én tudom – mondta Pocahontas.
- Elárulod nekem?
- Nem hiszem.
- Hogyan fogom megtudni?
- Nem tudom. Gondolom, majd kiderül.
- Igen, általában így megy – mondta a félig felszippantott asszony.
- Valahol megint elakadt a dzsoja – szólt közbe Alvo.
- Bocs – mondta Pocahontas, és előrenyújtotta, én meg néztem őt.

- Tetszik a tetoválásom? – kérdezte, ahogy visszahajtotta a fejét az ölembe.
- Melyik?

Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy az egész nő tele van varrva, a feje búbjától a talpáig, pedig valójában csak a szoknyája és a topja közt kivillanó, tekergő törzsi motívumot láttam. Mondjuk az nem akárhogy tekeregte körül a köldökét.

- Hát ez – mutatott rá.
- Nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- Hogy tetszik-e. Vagy hogy mi ez? Ha elmondod, mit ábrázol, talán el tudom dönteni.
- Egy tatu farka.
- Ta…
- Armadillo.

Elgondolkoztam.

- Akkor ez lefelé még folytatódik – mondtam.
- Igen.
- Meddig?
- Ez milyen kérdés? – mosolygott, és slukkolt a cigiből, amivel engem kicsit kizökkentett, mert valahogy megszakadt a lánc, fogalmam sem volt, merre mozog a joint, és ez erős bizonytalanság érzetet küldött rám.
- Most nem én jönnék? – szólalt meg Anita.
- Szerintem én – mondtam meglepetten.
- Mi jövünk – rikkantotta Alvo, de senki nem figyelt rá.
- A lány után én vagyok – jelentette ki az öreg, és elmarta a cigit.
- A tatu valami szent állat, gondolom – mondta Anita.
- Nem tudom – mondta Pocahontas.
- Miért tetováltattad magadra?
- Akkor jó ötletnek tűnt. És neked vannak tetkóid? – fordult felém.
- Nem… nincsenek, azt hiszem.

A tenyereimre néztem. Olyan volt, mintha egy álomban mozognék, ahol pillanatról pillanatra minden megváltozhat, és a legképtelenebb változást is teljesen normálisként nyugtázza az agyunk. Nem tetoválást kerestem a tenyeremen, hanem a szögek ütötte lyukakat. De nem voltak ott. Persze, hogy nem. Anitára néztem, aki meglepetten figyelte, miért bámulom a kezeimet, de nem szólt. Pocahontas arca nem mutatott meglepetést.

- Hogy hívnak? – kérdeztem nevetségesen hosszú szünet után.
- Jolene.

Kussoltam megint.

- Csalódtál? – kérdezte.

Továbbra sem szóltam, kicsit megütött, mennyire beletalált.

- Szoktál rajzfilmeket nézni? – kérdeztem aztán.
- Nem. Te?
- Nem.

Éreztem, ahogy Anita átöleli a nyakam. Annyira természetesnek tűnt. Mi mást tehetett volna? Nem néztünk egymásra, csak mereven előre, a fényszórók sápatag fényével megvilágított sivatagra. A látóhatáron lassan előbukkant a Santa Miacho nevű lepratelep, és mi alaposan rácsodálkoztunk, csak az időnként felszálló füst zavart meg a koncentrálásban.

 
Folytköv.

 
Mára elég ennyi, ki ne folyjon a szemetek. Nemsokára találkozunk. Addig is, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.

Ez volt sanyika.

 
 
28.

 
 
gondfoci 2009.07.06. - Régi ismerős
gondfoci 2009.06.29. - Cascais, Sintra, Lisszabon különkiadás
gondfoci 2009.06.22. - Saját szavaimmal
gondfoci 2009.06.15. - sanyika első ügye: "Csöcsfej"
gondfoci 2009.06.08. - Politikai Korrektség Power és szerelem
gondfoci 2009.06.01. - Leégtem
gondfoci 2009.05.25. - Madrid különkiadás: sanyika Sex Tape
gondfoci 2009.05.18. - Reménysugár
gondfoci 2009.05.04. - Hitlerezés
gondfoci 2009.04.20. - Sanyika Szimulátor(TM)
gondfoci 2009.04.11. - Húsvéti teszt, tippek, fejtörő
gondfoci 2009.03.16. - Amszterdam különkiadás - Drogok, kurvák, ööö...
gondfoci 2009.02.09. - Csajozás Szerepjáték
gondfoci 2009.01.19. - Párizs különkiadás: Disneyland, pénz, fekete nők
gondfoci 2008.11.25. - Biohazard
gondfoci 2008.11.18. - Évicica
gondfoci 2008.11.10. - Titokfejtés
gondfoci 2008.11.03. - Hogyan legyünk kőkemények?
gondfoci 2008.10.20. - A női titok
gondfoci 2008.10.13. - Összefüggés a kalóz és a szopás közt
gondfoci 2008.09.29. - Gettó Jézus
gondfoci 2008.09.22. - -75% szex és társasjáték ingyen!
gondfoci 2008.09.15. - Dublin sztriptíz